2016. május 17., kedd

The Killing (US)

Tegnap fejeztük be a The Killing c. sorozat 4. évadát, ezzel - tudtommal - ki is végeztük a sorozatot. Nagyon érdekes volt, nagyon megkedveltük a két nyomozót, én még szívesen néztem volna őket. 

IMDb adatlap

Biztosan az eredeti dán is nagyon jó, nem tudom, mennyit változtattak rajta, gondolom a csavarok miatt csak kellett valamit... A főszereplő, Sarah Linden egy fiatal nyomozónő, aki egyedül neveli a kiskamasz fiát, és épp elköltözni készül vele a leendő férjéhez (már az esküvő időpontja is ki van tűzve), mikor megtalálják egy fiatal lány holttestét. Az ügy egyre inkább bevonzza és nem engedi Lindent, akit a nyomozásban egy zöldfülű nyomozó, Stephen Holder segít. 
Mik tetszettek (nem sorrend):  
- Tetszett, hogy a helyszín Seattle, nem a "szokásos" amerikai helyszínek. Ebben volt persze negatívum is: az a k*rva eső. Minden részben esett, persze ezzel remek módon atmoszférát teremtettek a sorozat borongós hangulatának, de néha már tényleg irritáló volt. Meg néha vicces is, mert már tényleg röhögtünk rajta, hogy állandóan esik.   

- Tetszettek a karakterek, és nem csak a főbb, hanem a mellékkarakterek is. Nagyon eltalálták a színészeket is (a gyerekszínészeket is!). Nagyon nehezen szoktuk meg Lindent és az ő szmöreségét (főleg Zebulon nyöszörgött az első évadban sokat emiatt), illetve Holder suttyóságát, de a végére annál jobban megszerettük őket. 

- Linden hiteles nyomozónő volt. Nem azt mondom, hogy ha egy rendőrnő/nyomozónő ki van sminkelve, akkor hiteltelen, és ha össze van fogva a haja és nem egy szépségkirálynő, akkor egyből az év nyomozójává válik, de nálam mindig elhasalnak azok a nyomozónők, akik tíz centis tűsarkú cipőben, frissen befésült loknis hajjal, pandára sminkelve rohangálnak. 

- Ugyanakkor az is igaz, hogy Linden kicsit túltolta a nyomozást, Holderrel együtt remek mintapéldái az önsorsrontásnak és önrombolásnak, és borzasztó volt látni, hogy mennyire nem jó anya Linden - még ha kaptunk is rá magyarázatot, hogy miért ilyen.

- És ha már önsorsrontás: már az első évadban is többször emlegettük a The Killinget úgy, hogy ez egy nyomozós Breaking Bad, mert a főszereplőink tényleg évadról évadra, részről részre egyre mélyebbre süllyedtek lelkileg-mentálisan mind az emberi kapcsolataikban, mind a nyomozásban. Többször lett úgy vége egy-egy résznek, hogy pislogtunk, hogy na, ezt most hogy oldják meg, hogyan tovább? 

- A nyomozások is egyre sötétebbek,vagyis a 4. évad kicsit kilóg, de az első két évadban még olyan körökben mozogtunk, ami legalább látszólag, külsőségeiben nem olyan sötét és mocskos (az első két évadban főleg politikai mellékszálak domináltak, kis lengyel maffiával és őslakos indián érdekcsoportokkal fűszerezve. Persze a meggyilkolt lány családjának gyásza ), de a 3. évadban a pedofília (számomra pedofília, ha egy felnőtt férfi 12-18 éves lányokkal-fiúkkal szexel, nem érdekel a beleegyezési korhatár), a gyermekpornó és -prostitúció, hajléktalanság, drog volt a nyomozást körülvevő közeg, és ez önmagában is borzasztóan nyomasztó és frusztráló volt, ráadásul egy sorozatgyilkos után nyomoztak. A 4. évadnak már egy felső-középosztályi bentlakásos iskola szolgáltat színteret, így nem a nyomozás, hanem a két nyomozó teszi sötétté a sorozatot.

- Nagyon fordulatos, ez az első két évadra különösen igaz. Persze ez is egy olyan tulajdonsága a sorozatnak, amit néha kicsit eltúloztak, de a második évadot ebből a szempontból kiemelném, mert annak a lezárása tényleg nagyot üt. 

- Yoyo, Linden! Wathever.   




Mások kritikái (hű, meglepett, mennyit találtam, s mennyit horror tematikájú blogon...):



The Hateful Eight

Nem ez Tarantino legjobb filmje. Nem volt rossz, de indokolatlanul volt három óra hosszúságú. Persze a képek gyönyörűek voltak és a kis fogadó hangulata fantasztikus volt. Az én ízlésemnek túl sok volt az agyvelőfröcsögős vérengzés, de mondjuk erre számítottam... 

IMDb link
port.hu adatlap

2016. május 4., szerda

Mostanában...

... sorozatokat nyomunk. Kicsit ráfüggtünk a The Killing amerikai remake-ére, már a negyedik évadot nyomjuk. Ami megtanultunk:
- Seattle-ben sokat esik az eső (de legalább nem New York a helyszín)
- semmi sem az, aminek látszik
- ez a Breaking Bad nyomozós verziója 

2016. március 30., szerda

Olvasónapló: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Jesse Andrews)

A könyvtár polcán láttam meg, felismertem a borítón a szereplőket. Mivel a filmet már láttam Zebulonnal és egy baráti párral, és tetszett, gondoltam, miért ne olvasnám el. 

(Alapvetően "mozi előtt olvasás" párti vagyok, szeretem először a magam módján elképzelni a szereplőket, helyzeteket, aztán majd ezt úgyis felülírja a film - nem tudom felidézni, hogyan képzeltem el Harry Pottert vagy Zsákos Bilbót - de az alapvető saját olvasmányélmény jobban megmarad. Egyébként van olyan, amikor az előzetes vizuális élmény sokat segít a cselekmény követésében, például a GoT-univerzum szereplő-hadseregében jó néha egy-egy színészhez kötni a karaktereket. Zárójel vége.)


Kis előítéleteim voltak a könyvvel (és a főszereplővel, Greggel) kapcsolatban, mert a film megnézése után, a moziból kifelé jövet a baráti pár egyik tagja összevetette a könyvet a filmmel, s az összevetés egyik pontja az volt, hogy a könyvben Greg még bunkóbb, mint a filmben. 

Ééééés {dobpergés} nem értek egyet ezzel. Greg nem bunkóbb a könyvben, mint a filmváltozatban, mivel szerintem nem bunkó. Szerencsétlen, alacsony az EQ-ja, szociálisan esetlen, kissé önző. Igen, de mindig tisztában van azzal, ha nincs a helyzet magaslatán (mindig reflexív), és látja, hogy pl. Earl mennyivel érzékenyebben és intelligensebben reagál ugyanabban a szituációban. 

Persze lehet, hogy azért is vagyok "elnéző" Greggel, mert önmagamat látom benne. Borzasztó béna vagyok barátkozásban is, főleg a "csajos" barátkozásban. Sosem tudom, hogy "kellemetlen" vagy szokatlan szituációkban hogyan kellene reagálni. Szóval én maximálisan megértem, hogy néha bizony bénázott. 

Amit nem értek Greg viselkedésében ez a beolvadás mindenhová, meg az igyekezet a láthatatlanná válás felé - egy csomó energiát fordítani erre?! Én különösebb energiabefektetés nélkül is tudtam láthatatlan lenni a középsuliban, és még barátaim is voltak - persze nem az USA-ban voltam kamasz, de nálunk is voltak klikkek, meg cinkelések...

A könyv humoráról kell még szót ejtenem, nekem nagyon tetszett a stílusa, és szokatlan formákat is alkalmazott, bár néha már túl sok volt a forgatókönyv-szerű párbeszéd, de tény,  hogy ötletes volt. Az önirónia és "önfikázás" néha szintén sok volt, de tény, hogy az egész könyvön átívelő poénforrás volt - például az, mikor a szerző többször kiszólt nekünk, olvasóknak, hogy minek olvassuk még ezt a szart. :)   

Még valami: tuuuudom, hogy nem visz sehová összevetni a filmet a könyvvel, azonban mivel a könyv írója írta a forgatókönyvet, ezért mégis megjegyezném, hogy a filmben hangsúlyos és nagyon ütős "fordulat" (hogy milyen érzés egy ismerősünk halála után új dolgot megtudni róla) a könyvben súlytalan, s nagyon örülök, hogy a film ezzel több - ráadásul nagyon szép vizuális melléklettel tette mindezt. Kicsit így a mondanivalója is más volt a könyvnek és a filmnek. 

Never Alone

No, a könyvajánlók mellé becsöppentek most egy játékajánlót is, ez pedig a Never Alone nevű, csodaszép játék, ami egy alaszkai mesén/mondán alapul, s főszereplői egy kislány és egy sarki róka, akik útra kelnek, hogy kiderítsék, mi okozza a falujukat sújtó hóvihart.



Ami tetszett:
- ketten tudtuk végignyomni Zebulonnal
- kulturális háttér: a játékhoz szorosan kapcsolódnak az alaszkai őslakosok életét, kultúráját, mondáit bemutató kisfilmek. A kisfilmek átugorhatók, de igazán megéri megnézni őket, egyrészről érthetőbbé teszik a cselekményt, másrészt érdekes belekukkantani egy másik kultúrába, pláne ha mai napig ott élők mesélnek róla. A kisfilmek nagyon hitelesek, még ha néha úgy is éreztem, hogy egy téma körül forognak (természettel való együttélés nehézsége, a természet tisztelete).
- gyönyörű a grafika a hangulatteremtés szemponjából
- különösen a róka mozgása
- kellő nehézségű, azaz könnyű irányítani, de azért meghaltunk jó párszor
- ehhez kapcsolódik, hogy bár meghaltunk jó párszor, a készítők nagyon érezték, hogy egy-egy pályánál hol legyen automatikus mentés, így nem volt frusztráló (na jó, néha az volt), hogy a legeslegelejétől kellene kezdeni egy-egy pályát. A pályák nehézségi fokozata is szépen emelkedett.
- a két karakter (kislány, róka) más-más képességekkel rendelkezik, és a játék végig motiváló marad, hogy egy-egy helyzetet hogyan lehet közös erővel megoldani.



A képek forrása: A játék hivatalos honlapja

A játék hivatalos honlapja a Ps-en

Tesztek:
gamekapocs
PC guru
game channel




2016. március 26., szombat

Félvilág

2015. 02. 05.

Nővérem ajánlására néztük meg (februárban), és nem bántuk meg. Talán thrillernek nem nevezném, inkább egy sötét dráma, hiszen olyan hatalmas meglepő fordulat, vagy feszült izgalom nem volt benne. A színészek, a díszlet és ruhák nagyon jók voltak. Tetszett, ahogy szépen lassan kiderült a két főszereplő közötti kapcsolat, a hátterük, múltjuk.

A szokásos probléma (hang, zárt, hadaró beszéd) persze most is megvolt, mint kábé minden magyar filmnél. Tuuuudom, hogy nem fognak színpadiasan eltúlozva artikulálni, de akkor is zavarni szokott.

port.hu

imdb

GoT

Nem is tudom, hogy ez az élmény inkább az In medeas res bloghoz tartozna-e inkább, vagy ide, de a filmes érintettség miatt inkább ide írom.

Szóval, van nekem már lassan 3 éve egy király segítője kitűzőm, amit szoktak is dicsérgetni, de viszonylag kevesen ismerik (fel), hogy mi is az pontosan.

Erre tegnap bementem nővéremmel egy geek ajándékboltba, nagyban magyarázom, hogy mi micsoda, mire megjelent körülöttem három eladó, hogy látják, nagy GoT rajongó vagyok. Nővéremmel nem is értettük, mire fel mondják, mire leesett: hát a kabátomon lévő kitűzőre gondolnak. Aranyosak voltak, tök lelkesen mutattak körbe mindent, volt egy külön vitrin, amiben GoT, HP és LotR cuccok voltak, nagyon jó kis hely, ott is tudtam volna hagyni két havi fizetésem (ami nem nehéz, tekintve, hogy keveset keresek). Gondolom, ha majd felkapják jobban őket, még több cucc lesz, meg amúgy egyedi cuccokat is gyártanak, ami remek hír!

No, de a lényeg, hogy olyan jó volt idegenekkel "évődni", hogy a Starkok, a Greyjoyok vagy a Boltonok a menőbbek, meg lehetett poénkodni.

Ma már reklámoztam is őket értő közönségnek. :)  

2016. március 25., péntek

Sorozatlista

Néha saját magunknak sem árt végiggondolni, milyen sorozatokat nézünk...

Trónok harca
Walking dead
The Knick
Americans
Rectify
Marco Polo
Friday Night Dinner
Bates Motel
Broad City
Leftovers
The fall

Csak Medea:
Looking
Black Mirror
How to get away with a murder

Csak Zebulon:
Love

Még kérdőjeles, hogy folytatjuk-e
Mr Robot


2016. március 6., vasárnap

Broad City 1. évad

Befalatoztuk a Broad City 1. évadát. Jók kis sorozat, nagyon zakkant szereplőkkel, az alkotók, gondolom, még a szereplőknél is többet füvezhettek, hogy ilyen idióta karakterek és helyzetek kipattanjanak a fejükből. 





Február legjobb és legrosszabb filmjei

Nos, úgy jártunk, hogy a sorozatok lenyomták februárban a filmeket (ha már előfizettünk a Netflixre...), így összesen három filmet láttunk: a Félvilágot, a Solance-t és a Szemekbe zárt titkok (2009-es spanyol-argentin eredeti). 

Három filmből szavazni nincs sok értelme, de annyiban megegyeztünk Zebulonnal, hogy a Szemekbe zárt titkok volt messze a leggyengébb film, művészeskedő, baromi lassú... 

A Félvilág meg a Solance meg jók voltak, minden erényükkel és hibájukkal, de egyik sem volt azért annyira kiemelkedő. Ha választani kéne, talán és ez egy hatalmas talán, azért mondanám a Félvilágot, hogy ezzel is támogassam a jó magyar filmeket.  

2016. február 27., szombat

Solace (2015)

Solace - Gyilkos ösztön
2016. február

IMDb

Jó kis alap krimi, ha az ember túl tudja tenni magát a médiumos-gondolatkolvasós-práhuzamos idősíkos blablán.

2016. február 21., vasárnap

Olvasónapló: Neked adom a Napot (Jandy Nelson)

Ezt a könyvet is névnapomra kaptam, csak Pierrtől (melegséget is érintő könyvet a meleg sógortól -  milyen elcsépelt már... Csak vicceltem, szerintem Pierre bele se kukkantott, hogy mi ez a könyv, ő lenne a legjobban meglepve, hogy az egyik szereplő meleg, de Zebulon súgott neki, hogy ez a könyv a vágyam)



Be kell valljam, nagyon hasznos lenne, ha minden könyv borítóján - vagy legalább a fülszövegben - lenne egy rövid "trailer" a könyvről. Nem, nem olyasmikre gondolok, hogy "Elragadó és egyszerre hátborzongató - Stephen King". Nem. Nem ilyen semmitmondó sablon reklámszövegekre gondolok, hanem amik tényleg visszaadják egy könyv hangulatát. 

Ez azért lett volna hasznos, mert közvetlenül A lánya a vonaton c. könyv után kezdtem el olvasni Nelson könyvét, és mivel nem tudtam, mire számítsak, a könyv egyharmadáig teljesen értetlenül lapoztam oldalról oldalra. A sok elcseszett életű nyomozó (Gyiloktáska, Kakukkszó) és a még elcsesezettebb alkoholista főhősnő (A lány a vonaton) után nehéz volt belehelyezkednem két művész kamasz és a zakkant művészcsaládjuk életébe. 

És őszintén szólva, a könyv feléig inkább idegesített ez a sok művészieskedő maszlag, meg a szenvelgés, meg önsajnálat, meg a két főkarakter sajátos elbeszélői stílusa, aztán fokozatosan kezdtem elfogadni, hogy ez egy ilyen könyv, s ahogy a két főszereplőnk (két alternatív lelkű kamasz - egy ikerpár! ) történetszála egyre inkább összeér, egyre izgalmasabb lesz a történet.

Az ikerpár fiú tagja, Noah szemén keresztül a 13-14 éves kori eseményeket látjuk, míg a lány, Jude, a két évvel későbbi helyzetet mutatja be, mikor már 16 évesek. 13-14 éves korukban ugyanis történik valami, ami miatt a korábban egymásra hangolódott ikerpárt elválasztja, s már-már egymáshoz sem szólnak. 

A könyv különlegessége - ami az elején engem nagyon zavart - hogy mindkét szereplőnek van egy-egy furcsasága: Noah fejezeteiben az színesíti az elbeszélést, hogy a történteket a 13 éves művészpalántánk mindig elképzeli egy-egy festményként. Például a regény elején, mikor idősebb fiúk zaklatják (konkrétan le akarják dobni egy szikláról az óceánba), ilyesmik jutnak az eszébe: "Önarckép: Erdei temetés", vagy "portré: A fiú, aki elvonul a tengerrel". Az elején ez számomra nagyon dilinyós benyomást keltett, mármint hogy valakit épp veréssel fenyegetnek, neki meg azon jár az agya, hogy hogyan festené le?! De mivel nagyon következetesen megy végig ez a regényen keresztül, és a regény végén igazán szépen köszönnek vissza ezek a borzasztóan asszociatív és elvont "fejben festéses" víziók, ezért tényleg csak el kell fogadni, hogy ez a karakter bizony ilyen. És ezzel a módszerrel tényleg egész kreatív módon fejezi ki az író a karaktere kreativitását. 

A nővére, Jude történetmesélésének "különlegessége" már jobban zavart, s azt a regény végégig nem tudtam elfogadni, irritált. A meghalt nagymamájuk rájuk hagyott egy bibliának nevezett babonákat összegyűjtő könyvet, és Jude kábé minden lépését és gondolatát ennek rendeli alá. Az, hogy a halott nagymamája szellemével beszélget, az engem nem zavart, de ez a túlzott babonásság nagyon - nehogy attól legyen már valaki egyéniség, hogy hagymát hordoz a zsebében...

A regény nagyon szépen jeleníti meg a haragot, a bosszút, a bűntudatot, és a megbocsájtást, a családi kapcsolatok kuszaságát, az anyai és apai szeretet miatti féltékenységet - s mindezeket az önismeret (ön-elfogadás) és a saját művészi hang megtalálásának  kihangsúlyozása mellett teszi. Homofóboknak sem kell rettegni, a homoszexualitás nagyon partvonalon, és - hogy is fogalmazzak - nagyon tapintatosan jelenik meg. 

Összességében: nagyon lassan vonzott be a könyv, egy-egy dolog végig zavart, de a könyv egyharmada-fele után, ahogy a szálak kezdtek összeérni, a regénynek úgy sikerült körülöttem lebontania a falakat, mint egy spanyol kőfaragónak. :) S a regény végére, bár kicsit minden walt disney-sen, túlságosan is a helyére kerül, azért valljuk be, így logikusabb.  



Mások is olvasták:






   

2016. február 13., szombat

Olvasónapló: A lány a vonaton (Paula Hawkins)

(fúúú, annyi bejegyzés van vázlatban, muszáj elkezdenem ledolgozni a lemaradást, de közben meg folyamatosan nézzük a filmeket meg a sorozatokat...)


Zebulontól kaptam névnapomra ezt a krimit. Igazából, mikor kiválasztottuk (igen, együtt vettük meg, aztán pár napra elzárta tőlem és csak a felköszöntésemkor kaptam meg), akkor úgy tudtuk, hogy az a nő írta, aki a holtodiglant, és ilyen szempontból kicsit buta a könyv borítója, mert abból is arra következtettem. Azóta megtanultam, hogy a Holtodiglant Gillian Flynn írta, ezt a könyvet pedig ugye Paula Hawkins. 


A regény  egyik főszereplője Rachel, aki ingázóként minden nap elvonatozik egykori háza előtt, és nem tudja megállni, hogy ki-kitekintsen az ott lakókra. Az egyik ott lakó párra (akiket nem ismer, mert az ő költözése után kerültek oda) felfigyel, el is nevezi őket magában, kitalál nekik egy képzeletbeli ideális életet - amilyenre ő is vágyik. A regény másik főszereplője pedig az a nő, akit Rachel kifigyel a vonatból. 

A két szereplő narrálásában, az ő szemükön keresztül ismerjük meg a történetet - később még beesik egy harmadik nő nézőpontja a képbe. Kicsit az elején megzavart, hogy a két főszereplő történetszála időben elcsúszva következik egymás után, így ugrálunk a múltból a jelenbe és vissza, ahogyan Rachel (jelen) és a másik nő (múlt) szűrőjén keresztül egyre bonyolódik a cselekmény. 

A vélemény szokásos módon SPOILERES

Ami tetszett:
- az alkoholizmus bemutatása 
- a családon belüli erőszak egy nagyon érdekes formájának bemutatása
- izgalmas cselekmény
- olvasmányosság

Azt nem tudom, pozitív vagy negatív, hogy viszonylag hamar rájöttem, hogy ki a gyilkos, de persze több potenciális "jelölt" is felbukkan a kellő helyeken. 

2016. február 4., csütörtök

David Bowie

Sorban haltak meg olyan hírességek, akikről a hírek is beszámoltak, tele volt a facebook meg a 9gag is megosztásokkal. Alan Rickman halála meg is érintett, kedveltem nagyon, több szerepéért is, persze Piton professzorként, az Igazából szerelemben nyújtott alakításáért és a Robin Hood-os főgonoszként is nagyon a szívembe zártam.

David Bowie-t tudtam ki, de valamiért azt hittem, nincs igazán közöm hozzá, mire egymást követő napokban két videó is szembe jött velem a jutyúbon, figyelmeztetve arra, hogy senki sem kerülhet ki akkora zenei alakot, mint Bowie. :)

Szóval, az egyik, amiben Bowie is benne van, és imádom, az az Under Pressure.

 

A másik - s ezért erre a blogra került a bejegyzés, és nem a másikra - a C.R.A.Z.Y. c. francia-kanadai film egyik jelenete. A filmet meg szeretném nézetni Zebulonnal is, remélem, egyszer rá tudom venni. Eddig mindig nyafogott, hogy "jaaaaaj, buzis film", pedig ez egy olyan "bizis film", amiben aztán tényleg nem ez van a középpontban. Minden heterónak jó szívvel ajánlom (különösen meleg gyerekek szüleinek), egy gyöngyszem az a film! Na, de a lényeg az a jelenet, amiben főhősünk - egy lázadó, önmagát kereső kamaszfiú, Bowie rajongó - épp teli torokból énekli a kedvenc dalát:


Szóval, köszi, Bowie! És tudom, hogy az életműved jóval több ennél, de az én életemben így vagy jelen.

2016. január 31., vasárnap

Január legjobb és legrosszabb filmjei

Médea:
Legjobb: Az ajándék
Legrosszabb: Ant-man

Zebulon:
Legjobb: A visszatérő
Legrosszabb: A fantasztikus Róka úr

2016. január 20., szerda

A fantasztikus Róka úr (2009)

Zebulonnal otthon


Szóóóóval, Wes Andersonnak én még csak egyetlen filmjét láttam, de a Grand Budapest Hotel annyira elvarázsolt, hogy egyből beleszerettem ebbe a filmes nyelvbe és látványvilágba. Igazából megvett engem kilóra, különösen akkor, mikor a film végén felvillant Stefan Zweig, az egyik kedvenc szerzőm neve, mint a Grand Budapest Hotel történetének inspirálója.

És pont ezért nagy izgalommal vártam A fantasztikus Róka urat - persze féltem is tőle, mert hát animációs film... De pont ettől nem kellett volna félnem.

A látvány ugyanis nekem nagyon bejött, varázslatosak voltak a bábok. Kristofferson nagyon szép volt, rókarajongóként odáig voltam érte. :) És vana  filmnek egy sajátos humora meg bája, ami tetszett.

Zebulon viszont végig unta, és teljesen ki volt akadva a történeten. És utóbbival egyet kell értsek vele: igazából mi volt a "mese" mondanivalója? Szegény Mr Fox annyira ellenszenves volt, majdnem pont mint a három "főgonosz" ember, és ezért nehéz volt neki szurkolni.

Mások véleménye
Tune up radio  (2óra 33 perctől)



2016. január 10., vasárnap

Az ajándék (2015)

2016. 01. 10.
Zebulonnal

(Vélemény később, vagy soha...)

Sicario (2015), azaz multitasking gyakorlat

2016. 01. 09. (szombat este)
Zebulonnal


Most már komolyan kezdem azt gondolni, hogy velem van valami baj, hogy sorra olyan filmeket látok, amik nem tetszenek. És ha a péntek esti Everestre azt mondtam, hogy nem volt az igazi (bár nem rossz film, egyszer nézhető), akkor az agyonajnározott Sicarióra azt kell mondjam, nagyon nem volt az igazi, de az egyszer nézhető kategóriába se nagyon fér bele - így utólag. Vagy esetleg azoknak ajánlanám egyestés szórakozásra, akik szeretnének egy kellemeset aludni rajta (apum pl. a NB1-es meccseket szokta csukott szemmel nézni) , vagy azoknak, akik úgy néznek filmet (múltkor olvastam ezt facebook-on egy ismerősnél, ki is akadtam rajta), szóval, akik filmnézés közben társasjátékoznak, vagy más társas tevékenységet folytatnak. Egy a lényeg: A Socario "nézése" közben nyugodtan Végezhetsz gyakorlatilag bármilyen tevékenységet, ez így a vizsgaidőszakban kifejezetten hasznos. 

Alapvetően nem az a baj, hogy lassú, mert a cselekmény elég pörgős (néha túlságosan is). A főszereplőnk (Emily Blunt játszotta) szemén keresztül látunk mindent, aki épp fiatal FBI ügynökként belecsöppen a mexikói drogkartellek elleni harcba, nem ért semmit, és mindenre rákérdez, így lesz előttünk is világos, hogy ki kicsoda, mit miért csinál "hivatalosan" és valójában. 

Szóval a cselekmény alapvetően pörgős, de van a filmben annyi, de annyi üresjárat, amiket komolyan nem értettem. Például a mexikói rendőr otthoni jelenetei. Na, annak mi értelme volt? Mi volt ezzel az üzenet? Mit tett hozzá a filmhez? Vagy mikor bementek az alagútba, és mindenki elveszett a lemenő nap utáni sötétségben. Igen, szép volt, de feleslegesen túlnyújtott volt a jelenet.   

Konkrétan untam a filmet, Zebulon majdnem elaludt rajta...

Ja! És a műfaj! Több helyen is thrillert olvastam-hallottam. Thriller, emberek?! Dehogy volt ez thriller. Dráma esetleg, akcióval fűszerezve. Semmi, de semmi feszültséget vagy izgalmat nem éltem át. És a film legfontosabb problémafelvetései (megszüntethető-e  a teljesen a droghálózat, vagy már az a siker, ha valamennyire kontrollálható; átlépheti-e egy rendőr a hivatalos intézkedés szabályait; önbíráskodás vagy törvényesség stb., stb.) sem okoztak morális feszültséget.

Még - az egyébként legizgalmasabb és legegyedibb - konvojos jelenetnél sem éreztem a feszültséget. Az ötletet és a megvalósítást értékeltem, de ennyi. Egy rezignált "hm, ez ügyes volt" elmormolásánál többet nem váltott ki belőlem. 

Úgy jártam ezzel a filmmel, mint annak idején a Bombák földjével. És nem lenne számomra ekkora csalódás, ha nem azt olvastam volna mindenhol róla, hogy 2015 legjobbja, meg hogy mennyire zseniális... Hasonló témában az Isten városa annak idején sokkal nagyobbat ütött nálam. 


Viszont. Néhány pozitívum:
- A színészek 
- A téma (főleg a drogra, annak romboló hatására, a drogkartellek kegyetlenségére és a korrupcióra gondolok) 
- A hitelesség (már amennyire meg tudom ítélni, és ebbe amúgy tényleg szörnyű belegondolni)

Mások kritikái:
(keresés alatt :D)


2016. január 9., szombat

Everest (2015)

2016. 01. 08. 
Zebulonnal


Ez is egy 2015 őszi elmaradásunk volt, de nem véletlen, hogy eddig elhúztuk, mert ugyan egyrészről Jake Gyllenhaal, másrészről viszont hegymászás. 

Hegymászás, ráadásul nem egy zempléni túra, hanem az Everest. És ez egy olyan életcél/életérzés, ami nagyon távol áll Zebulontól és tőlem is. Én konkrétan a létra második fokára nem vagyok hajlandó fellépni, mert már az elsőn remeg a térdem. Aztán meg a hideg. Racionálisan felfogom, hogy kell a természetnek a hideg meg a hó télen, mérsékelt éghajlati öv, meg minden, de annyira gyűlölöm a latyakot, a felfagyott járdákat és a hideget, hogy nem tudom elképzelni azt a szituációt, mikor Zebulon rám teszi az oxigénpalackot és egy hetyke mosoly kíséretében elindulunk a hegycsúcs felé a mínusz huszonöt fokban. Mint az extrémsportokat sem értem, így az ilyen szintű hegymászást sem. Persze a filmben is felmerül, hogy ki miért teszi ki magát ennek az extrém kalandnak, és nem is kaptam rá - számomra - érthető választ. Még ha az egyéni teljesítőképességem határit akarnám feszegetni, hamarabb elindulnék az El Caminon. 

No, mindezzel a nyafogással csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire távol áll tőlem a film kiindulópontja. És ha még csak a kiindulópontja állna távol!

Azt gondolom, hogy extrém (hideg, hegyi) körülmények között lehet olyan filmet forgatni, aminek mélyebb mondanivalója van és szól is valamiről (remélem, hogy a DiCapriós A visszatérő is ilyen lesz), de igazából ez a film nem nagyon szólt semmiről. Tudom, hogy ezt így gonoszság leírni, mert meghalt négy (?) ember, meg igaz történet, meg a kis Sarah, de annyi történt, hogy néhány ember - hátrahagyva minden racionalitást - felment egy hegyre, ahova normális élőlény nem megy fel, mert - és ez a filmeb is elhangzik! - egy bizonyos magasság után a szervezet elkezdi feladni, és haldokolni kezd. No, és ugye ez a csapat ember hamarabb szeretne lejönni, minthogy a szervezetük feladná. De nem sikerül. Meg talán szól még arról, hogy elég a heggyel harcolni, egymással (ember-ember relációban) már nem kell. Meg hogy már az Everest is elüzletiesedett. Meg hogy vannak olyan emberek, akik a saját életüket kockáztatva, önmagukat feláldozva is visszafordulnak segíteni a társaikon. Meg hogy két éjszakát (?) is túl lehet élni odakinn, a hegy tetején, jégviharban. Meg Sarah. 

Nagyon ragaszkodni akartak az eredeti megtörtént eseményekhez, így viszont annyi szereplő volt, ráadásul mind beöltözve, hogy már az első öt percben sem tudtam követni, hogy melyik név kit fed, meg ki kicsoda, ki kivel van jóban, kivel rivalizál, ki kihez tartozik. Pont ezért nem tudtam senkihez kötődni, talán a japán nő érdekelt, mert nő, meg a Doug, az átlagembert megtestesítő fickó, aki már harmadjára próbálta meg meghódítani az Everestet, és megígérte "a gyerekeknek", hogy felmegy. (Ógád) Aztán azt sem tudtam követni, hogy pontosan mikor hol vannak, persze az alaptáborok száma segített, de két tábor közötti távolságot nem tudtam belőni (nem a tengerszint feletti magasságra gondolok, azokat kiírosgatták, hanem hogy mennyi idő ide-oda menni a táborok között).

Amikor sírni kellett, az persze ment, mármint kit nem érint meg a terhes feleség és az Everest csúcsán haldokló férj utolsó telefonbeszélgetése. Meg persze, izgalmas is volt, hogy jussanak már le, meg mentsenek meg, akit csak lehet. Meg az emberi akarat, meg az ember és a természet harca. 

De nem érintett meg mégsem annyira. Még nem jöttem rá, hogy a film nem volt igazán jó, vagy a katarzis az érdeklődés hiánya miatt maradt el.        

Mások kritikái:
Filmbarátok (36. perctől)







2016. január 6., szerda

Olvasónapló - Kakukkszó

Mikor rájössz, hogy akire az izgalmas detektívregény olvasása közben gyanakodsz (mármint hogy ő a gyilkos), igazából az előző regény szereplője volt... Akkor arra is rájössz, hogy sose olvass két ugyanolyan műfajú könyvet egymás után. Főleg ne krimit. Főleg ne angol krimit.

Szóval, J.K. Rowling Robert Garibarth álnéven írt krimijével egy bő nap alatt végeztem, hála a téli szünetnek és Rowling lebilincselő stílusának. Tony Parsons regénye sem jelentett időgazdálkodási problémát, még a Kakukkszó előtt elolvastam. :)

De ha már két brit krimit egymás után olvastam, nem tudom megállni, hogy össze ne hasonlítsam őket.

Parsons krimije úgy kezdődik, hogy egy csapat gazdag úritök egy fiatal lányt megerőszakol, megkínoz és megöl. Majd pár év múlva valaki elkezdni eltenni láb alól a még gazdagabbá váló, immár felnőtt tökfejeket. Friss gyilkosságis nyomozónk, a jó érzékekkel megáldott Wolfe pedig első ügyeként próbálja kideríteni az igazságot, és hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt.

Rowling történetének kiindulópontja szerint egy fiatal, sikeres modell öngyilkosságába nem bír belenyugodni annak bátyja, mármint hogy öngyilkosság volt, ezért felbérel egy magánnyomozót - a főszereplő Cormorant - hogy keresse meg a gyilkost. A nyomozásban, szerencséjére, segíti az ideiglenesen mellé kirendelt titkárnő, Robin.

Parsons krimije sokkal sötétebb volt. Ugye azzal indul az egész regény, hogy látjuk az áldozat utolsó perceit... Rowlingnál is gyilkosság történik, de Parsons regényében az egész annyira zord és hideg... És pont ezért kicsit a gyilkoshoz való hozzáállás is más. Rowlingnál szurkoltam, hogy kapja el a nyomozónk a gyilkost, mielőtt újabb tragédia történik, Parsonsnál szurkoltam, hogy derüljön ki az igazság, de nem szerettem volna, ha a gyilkos és  a nyomozónk útjai találkoznak - bár találkoztak, és nem is volt jó... És bár nem támogatom az önbíráskodást, de az áldozatokat sem tudtam sajnálni.

A két nyomozóról: Parsons figurája, Wolfe, egyedülálló apa, aki a kicsi lányát és annak kicsi kutyáját nevelgeti, óvja-félti. Annyira tipikusan Parsons-féle apafigura. Mármint nem tudom elképzelni, hogy Parsons egy olyan felnőtt férfiról ír regényt, aki nem apa. :D És ez tetszett is nagyon. A Kakukkszó nyomozójának, Cormorannak a karaktere viszont sokkal sötétebb, mármint annyira Rowlingosan hányattatott sorsú (egy rockzenész házasságon kívül született sokadik gyereke, anyja drogtúladagolásban halt meg, gyerekkorában össze-vissza költöztek, katonának áll, ami miatt elveszíti az egyik lábát, hatalmas tartozása van, a párkapcsolata szétment, ja és az irodájában lakik). Számomra Wolfe volt a szimpatikusabb, mert egy konformista picsa vagyok, de Cormoran talán az a karakter, akiben több potenciál van - mondjuk egy krimisorozathoz.

(Zebulon most olvassa a Gyiloktáskát, próbálom szó szerint idézni a Parsonsra vonatkozó kiszólását: "Ez a pasi kutyabuzi? Mindenkinek kutyája van, és fontos elmondani, hogy milyen fajta..." - ez nálam még egy érv Wolfe, azaz Parsons mellett)

A Kakukkszó és a Gyiloktáska is fordulatokban gazdag, egyik esetben sem láttam előre, hogy ki a gyilkos - ráadásul a Gyiloktáska végén még egyszer átmegy rajtunk az úthenger. Néhány részletet azért kitaláltam, vagyis gyanítottam, büszke is voltam magamra, mint egy kis uszkár.