Ezt a könyvet is névnapomra kaptam, csak Pierrtől (melegséget is érintő könyvet a meleg sógortól - milyen elcsépelt már... Csak vicceltem, szerintem Pierre bele se kukkantott, hogy mi ez a könyv, ő lenne a legjobban meglepve, hogy az egyik szereplő meleg, de Zebulon súgott neki, hogy ez a könyv a vágyam)
Be kell valljam, nagyon hasznos lenne, ha minden könyv borítóján - vagy legalább a fülszövegben - lenne egy rövid "trailer" a könyvről. Nem, nem olyasmikre gondolok, hogy "Elragadó és egyszerre hátborzongató - Stephen King". Nem. Nem ilyen semmitmondó sablon reklámszövegekre gondolok, hanem amik tényleg visszaadják egy könyv hangulatát.
Ez azért lett volna hasznos, mert közvetlenül A lánya a vonaton c. könyv után kezdtem el olvasni Nelson könyvét, és mivel nem tudtam, mire számítsak, a könyv egyharmadáig teljesen értetlenül lapoztam oldalról oldalra. A sok elcseszett életű nyomozó (Gyiloktáska, Kakukkszó) és a még elcsesezettebb alkoholista főhősnő (A lány a vonaton) után nehéz volt belehelyezkednem két művész kamasz és a zakkant művészcsaládjuk életébe.
És őszintén szólva, a könyv feléig inkább idegesített ez a sok művészieskedő maszlag, meg a szenvelgés, meg önsajnálat, meg a két főkarakter sajátos elbeszélői stílusa, aztán fokozatosan kezdtem elfogadni, hogy ez egy ilyen könyv, s ahogy a két főszereplőnk (két alternatív lelkű kamasz - egy ikerpár! ) történetszála egyre inkább összeér, egyre izgalmasabb lesz a történet.
Az ikerpár fiú tagja, Noah szemén keresztül a 13-14 éves kori eseményeket látjuk, míg a lány, Jude, a két évvel későbbi helyzetet mutatja be, mikor már 16 évesek. 13-14 éves korukban ugyanis történik valami, ami miatt a korábban egymásra hangolódott ikerpárt elválasztja, s már-már egymáshoz sem szólnak.
A könyv különlegessége - ami az elején engem nagyon zavart - hogy mindkét szereplőnek van egy-egy furcsasága: Noah fejezeteiben az színesíti az elbeszélést, hogy a történteket a 13 éves művészpalántánk mindig elképzeli egy-egy festményként. Például a regény elején, mikor idősebb fiúk zaklatják (konkrétan le akarják dobni egy szikláról az óceánba), ilyesmik jutnak az eszébe: "Önarckép: Erdei temetés", vagy "portré: A fiú, aki elvonul a tengerrel". Az elején ez számomra nagyon dilinyós benyomást keltett, mármint hogy valakit épp veréssel fenyegetnek, neki meg azon jár az agya, hogy hogyan festené le?! De mivel nagyon következetesen megy végig ez a regényen keresztül, és a regény végén igazán szépen köszönnek vissza ezek a borzasztóan asszociatív és elvont "fejben festéses" víziók, ezért tényleg csak el kell fogadni, hogy ez a karakter bizony ilyen. És ezzel a módszerrel tényleg egész kreatív módon fejezi ki az író a karaktere kreativitását.
A nővére, Jude történetmesélésének "különlegessége" már jobban zavart, s azt a regény végégig nem tudtam elfogadni, irritált. A meghalt nagymamájuk rájuk hagyott egy bibliának nevezett babonákat összegyűjtő könyvet, és Jude kábé minden lépését és gondolatát ennek rendeli alá. Az, hogy a halott nagymamája szellemével beszélget, az engem nem zavart, de ez a túlzott babonásság nagyon - nehogy attól legyen már valaki egyéniség, hogy hagymát hordoz a zsebében...
A regény nagyon szépen jeleníti meg a haragot, a bosszút, a bűntudatot, és a megbocsájtást, a családi kapcsolatok kuszaságát, az anyai és apai szeretet miatti féltékenységet - s mindezeket az önismeret (ön-elfogadás) és a saját művészi hang megtalálásának kihangsúlyozása mellett teszi. Homofóboknak sem kell rettegni, a homoszexualitás nagyon partvonalon, és - hogy is fogalmazzak - nagyon tapintatosan jelenik meg.
Összességében: nagyon lassan vonzott be a könyv, egy-egy dolog végig zavart, de a könyv egyharmada-fele után, ahogy a szálak kezdtek összeérni, a regénynek úgy sikerült körülöttem lebontania a falakat, mint egy spanyol kőfaragónak. :) S a regény végére, bár kicsit minden walt disney-sen, túlságosan is a helyére kerül, azért valljuk be, így logikusabb.
Mások is olvasták:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése