2016. 01. 08.
Zebulonnal
Ez is egy 2015 őszi elmaradásunk volt, de nem véletlen, hogy eddig elhúztuk, mert ugyan egyrészről Jake Gyllenhaal, másrészről viszont hegymászás.
Hegymászás, ráadásul nem egy zempléni túra, hanem az Everest. És ez egy olyan életcél/életérzés, ami nagyon távol áll Zebulontól és tőlem is. Én konkrétan a létra második fokára nem vagyok hajlandó fellépni, mert már az elsőn remeg a térdem. Aztán meg a hideg. Racionálisan felfogom, hogy kell a természetnek a hideg meg a hó télen, mérsékelt éghajlati öv, meg minden, de annyira gyűlölöm a latyakot, a felfagyott járdákat és a hideget, hogy nem tudom elképzelni azt a szituációt, mikor Zebulon rám teszi az oxigénpalackot és egy hetyke mosoly kíséretében elindulunk a hegycsúcs felé a mínusz huszonöt fokban. Mint az extrémsportokat sem értem, így az ilyen szintű hegymászást sem. Persze a filmben is felmerül, hogy ki miért teszi ki magát ennek az extrém kalandnak, és nem is kaptam rá - számomra - érthető választ. Még ha az egyéni teljesítőképességem határit akarnám feszegetni, hamarabb elindulnék az El Caminon.
No, mindezzel a nyafogással csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire távol áll tőlem a film kiindulópontja. És ha még csak a kiindulópontja állna távol!
Azt gondolom, hogy extrém (hideg, hegyi) körülmények között lehet olyan filmet forgatni, aminek mélyebb mondanivalója van és szól is valamiről (remélem, hogy a DiCapriós A visszatérő is ilyen lesz), de igazából ez a film nem nagyon szólt semmiről. Tudom, hogy ezt így gonoszság leírni, mert meghalt négy (?) ember, meg igaz történet, meg a kis Sarah, de annyi történt, hogy néhány ember - hátrahagyva minden racionalitást - felment egy hegyre, ahova normális élőlény nem megy fel, mert - és ez a filmeb is elhangzik! - egy bizonyos magasság után a szervezet elkezdi feladni, és haldokolni kezd. No, és ugye ez a csapat ember hamarabb szeretne lejönni, minthogy a szervezetük feladná. De nem sikerül. Meg talán szól még arról, hogy elég a heggyel harcolni, egymással (ember-ember relációban) már nem kell. Meg hogy már az Everest is elüzletiesedett. Meg hogy vannak olyan emberek, akik a saját életüket kockáztatva, önmagukat feláldozva is visszafordulnak segíteni a társaikon. Meg hogy két éjszakát (?) is túl lehet élni odakinn, a hegy tetején, jégviharban. Meg Sarah.
Nagyon ragaszkodni akartak az eredeti megtörtént eseményekhez, így viszont annyi szereplő volt, ráadásul mind beöltözve, hogy már az első öt percben sem tudtam követni, hogy melyik név kit fed, meg ki kicsoda, ki kivel van jóban, kivel rivalizál, ki kihez tartozik. Pont ezért nem tudtam senkihez kötődni, talán a japán nő érdekelt, mert nő, meg a Doug, az átlagembert megtestesítő fickó, aki már harmadjára próbálta meg meghódítani az Everestet, és megígérte "a gyerekeknek", hogy felmegy. (Ógád) Aztán azt sem tudtam követni, hogy pontosan mikor hol vannak, persze az alaptáborok száma segített, de két tábor közötti távolságot nem tudtam belőni (nem a tengerszint feletti magasságra gondolok, azokat kiírosgatták, hanem hogy mennyi idő ide-oda menni a táborok között).
Amikor sírni kellett, az persze ment, mármint kit nem érint meg a terhes feleség és az Everest csúcsán haldokló férj utolsó telefonbeszélgetése. Meg persze, izgalmas is volt, hogy jussanak már le, meg mentsenek meg, akit csak lehet. Meg az emberi akarat, meg az ember és a természet harca.
De nem érintett meg mégsem annyira. Még nem jöttem rá, hogy a film nem volt igazán jó, vagy a katarzis az érdeklődés hiánya miatt maradt el.
Mások kritikái:
Filmbarátok (36. perctől)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése