Solace (2015)

Solace - Gyilkos ösztön
2016. február

IMDb

Jó kis alap krimi, ha az ember túl tudja tenni magát a médiumos-gondolatkolvasós-práhuzamos idősíkos blablán.

Olvasónapló: Neked adom a Napot (Jandy Nelson)

Ezt a könyvet is névnapomra kaptam, csak Pierrtől (melegséget is érintő könyvet a meleg sógortól -  milyen elcsépelt már... Csak vicceltem, szerintem Pierre bele se kukkantott, hogy mi ez a könyv, ő lenne a legjobban meglepve, hogy az egyik szereplő meleg, de Zebulon súgott neki, hogy ez a könyv a vágyam)

moly.hu-s adatlap

Be kell valljam, nagyon hasznos lenne, ha minden könyv borítóján - vagy legalább a fülszövegben - lenne egy rövid "trailer" a könyvről. Nem, nem olyasmikre gondolok, hogy "Elragadó és egyszerre hátborzongató - Stephen King". Nem. Nem ilyen semmitmondó sablon reklámszövegekre gondolok, hanem amik tényleg visszaadják egy könyv hangulatát. 

Ez azért lett volna hasznos, mert közvetlenül A lánya a vonaton c. könyv után kezdtem el olvasni Nelson könyvét, és mivel nem tudtam, mire számítsak, a könyv egyharmadáig teljesen értetlenül lapoztam oldalról oldalra. A sok elcseszett életű nyomozó (Gyiloktáska, Kakukkszó) és a még elcsesezettebb alkoholista főhősnő (A lány a vonaton) után nehéz volt belehelyezkednem két művész kamasz és a zakkant művészcsaládjuk életébe. 

És őszintén szólva, a könyv feléig inkább idegesített ez a sok művészieskedő maszlag, meg a szenvelgés, meg önsajnálat, meg a két főkarakter sajátos elbeszélői stílusa, aztán fokozatosan kezdtem elfogadni, hogy ez egy ilyen könyv, s ahogy a két főszereplőnk (két alternatív lelkű kamasz - egy ikerpár! ) történetszála egyre inkább összeér, egyre izgalmasabb lesz a történet.

Az ikerpár fiú tagja, Noah szemén keresztül a 13-14 éves kori eseményeket látjuk, míg a lány, Jude, a két évvel későbbi helyzetet mutatja be, mikor már 16 évesek. 13-14 éves korukban ugyanis történik valami, ami miatt a korábban egymásra hangolódott ikerpárt elválasztja, s már-már egymáshoz sem szólnak. 

A könyv különlegessége - ami az elején engem nagyon zavart - hogy mindkét szereplőnek van egy-egy furcsasága: Noah fejezeteiben az színesíti az elbeszélést, hogy a történteket a 13 éves művészpalántánk mindig elképzeli egy-egy festményként. Például a regény elején, mikor idősebb fiúk zaklatják (konkrétan le akarják dobni egy szikláról az óceánba), ilyesmik jutnak az eszébe: "Önarckép: Erdei temetés", vagy "portré: A fiú, aki elvonul a tengerrel". Az elején ez számomra nagyon dilinyós benyomást keltett, mármint hogy valakit épp veréssel fenyegetnek, neki meg azon jár az agya, hogy hogyan festené le?! De mivel nagyon következetesen megy végig ez a regényen keresztül, és a regény végén igazán szépen köszönnek vissza ezek a borzasztóan asszociatív és elvont "fejben festéses" víziók, ezért tényleg csak el kell fogadni, hogy ez a karakter bizony ilyen. És ezzel a módszerrel tényleg egész kreatív módon fejezi ki az író a karaktere kreativitását. 

A nővére, Jude történetmesélésének "különlegessége" már jobban zavart, s azt a regény végégig nem tudtam elfogadni, irritált. A meghalt nagymamájuk rájuk hagyott egy bibliának nevezett babonákat összegyűjtő könyvet, és Jude kábé minden lépését és gondolatát ennek rendeli alá. Az, hogy a halott nagymamája szellemével beszélget, az engem nem zavart, de ez a túlzott babonásság nagyon - nehogy attól legyen már valaki egyéniség, hogy hagymát hordoz a zsebében...

A regény nagyon szépen jeleníti meg a haragot, a bosszút, a bűntudatot, és a megbocsájtást, a családi kapcsolatok kuszaságát, az anyai és apai szeretet miatti féltékenységet - s mindezeket az önismeret (ön-elfogadás) és a saját művészi hang megtalálásának  kihangsúlyozása mellett teszi. Homofóboknak sem kell rettegni, a homoszexualitás nagyon partvonalon, és - hogy is fogalmazzak - nagyon tapintatosan jelenik meg. 

Összességében: nagyon lassan vonzott be a könyv, egy-egy dolog végig zavart, de a könyv egyharmada-fele után, ahogy a szálak kezdtek összeérni, a regénynek úgy sikerült körülöttem lebontania a falakat, mint egy spanyol kőfaragónak. :) S a regény végére, bár kicsit minden walt disney-sen, túlságosan is a helyére kerül, azért valljuk be, így logikusabb.  

Mások is olvasták:

Tibi, medai-addict

Kelly, Kelly és Lupi olvas

Szij Barbara, Humen magazin

   

Olvasónapló: A lány a vonaton (Paula Hawkins)

(fúúú, annyi bejegyzés van vázlatban, muszáj elkezdenem ledolgozni a lemaradást, de közben meg folyamatosan nézzük a filmeket meg a sorozatokat...)

moly.hu-s lap

Zebulontól kaptam névnapomra ezt a krimit. Igazából, mikor kiválasztottuk (igen, együtt vettük meg, aztán pár napra elzárta tőlem és csak a felköszöntésemkor kaptam meg), akkor úgy tudtuk, hogy az a nő írta, aki a holtodiglant, és ilyen szempontból kicsit buta a könyv borítója, mert abból is arra következtettem. Azóta megtanultam, hogy a Holtodiglant Gillian Flynn írta, ezt a könyvet pedig ugye Paula Hawkins. 

A regény  egyik főszereplője Rachel, aki ingázóként minden nap elvonatozik egykori háza előtt, és nem tudja megállni, hogy ki-kitekintsen az ott lakókra. Az egyik ott lakó párra (akiket nem ismer, mert az ő költözése után kerültek oda) felfigyel, el is nevezi őket magában, kitalál nekik egy képzeletbeli ideális életet - amilyenre ő is vágyik. A regény másik főszereplője pedig az a nő, akit Rachel kifigyel a vonatból. 

A két szereplő narrálásában, az ő szemükön keresztül ismerjük meg a történetet - később még beesik egy harmadik nő nézőpontja a képbe. Kicsit az elején megzavart, hogy a két főszereplő történetszála időben elcsúszva következik egymás után, így ugrálunk a múltból a jelenbe és vissza, ahogyan Rachel (jelen) és a másik nő (múlt) szűrőjén keresztül egyre bonyolódik a cselekmény. 

A vélemény szokásos módon SPOILERES

Ami tetszett:

- az alkoholizmus bemutatása 

- a családon belüli erőszak egy nagyon érdekes formájának bemutatása

- izgalmas cselekmény

- olvasmányosság

Azt nem tudom, pozitív vagy negatív, hogy viszonylag hamar rájöttem, hogy ki a gyilkos, de persze több potenciális "jelölt" is felbukkan a kellő helyeken. 

David Bowie

Sorban haltak meg olyan hírességek, akikről a hírek is beszámoltak, tele volt a facebook meg a 9gag is megosztásokkal. Alan Rickman halála meg is érintett, kedveltem nagyon, több szerepéért is, persze Piton professzorként, az Igazából szerelemben nyújtott alakításáért és a Robin Hood-os főgonoszként is nagyon a szívembe zártam.

David Bowie-t tudtam ki, de valamiért azt hittem, nincs igazán közöm hozzá, mire egymást követő napokban két videó is szembe jött velem a jutyúbon, figyelmeztetve arra, hogy senki sem kerülhet ki akkora zenei alakot, mint Bowie. :)

Szóval, az egyik, amiben Bowie is benne van, és imádom, az az Under Pressure.

 

A másik - s ezért erre a blogra került a bejegyzés, és nem a másikra - a C.R.A.Z.Y. c. francia-kanadai film egyik jelenete. A filmet meg szeretném nézetni Zebulonnal is, remélem, egyszer rá tudom venni. Eddig mindig nyafogott, hogy "jaaaaaj, buzis film", pedig ez egy olyan "bizis film", amiben aztán tényleg nem ez van a középpontban. Minden heterónak jó szívvel ajánlom (különösen meleg gyerekek szüleinek), egy gyöngyszem az a film! Na, de a lényeg az a jelenet, amiben főhősünk - egy lázadó, önmagát kereső kamaszfiú, Bowie rajongó - épp teli torokból énekli a kedvenc dalát:

Szóval, köszi, Bowie! És tudom, hogy az életműved jóval több ennél, de az én életemben így vagy jelen.