Médea:
Legjobb: Az ajándék
Legrosszabb: Ant-man
Zebulon:
Legjobb: A visszatérő
Legrosszabb: A fantasztikus Róka úr
2016. január 31., vasárnap
2016. január 20., szerda
A fantasztikus Róka úr (2009)
Zebulonnal otthon
Szóóóóval, Wes Andersonnak én még csak egyetlen filmjét láttam, de a Grand Budapest Hotel annyira elvarázsolt, hogy egyből beleszerettem ebbe a filmes nyelvbe és látványvilágba. Igazából megvett engem kilóra, különösen akkor, mikor a film végén felvillant Stefan Zweig, az egyik kedvenc szerzőm neve, mint a Grand Budapest Hotel történetének inspirálója.
És pont ezért nagy izgalommal vártam A fantasztikus Róka urat - persze féltem is tőle, mert hát animációs film... De pont ettől nem kellett volna félnem.
A látvány ugyanis nekem nagyon bejött, varázslatosak voltak a bábok. Kristofferson nagyon szép volt, rókarajongóként odáig voltam érte. :) És vana filmnek egy sajátos humora meg bája, ami tetszett.
Zebulon viszont végig unta, és teljesen ki volt akadva a történeten. És utóbbival egyet kell értsek vele: igazából mi volt a "mese" mondanivalója? Szegény Mr Fox annyira ellenszenves volt, majdnem pont mint a három "főgonosz" ember, és ezért nehéz volt neki szurkolni.
Mások véleménye
Tune up radio (2óra 33 perctől)
2016. január 10., vasárnap
Sicario (2015), azaz multitasking gyakorlat
2016. 01. 09. (szombat este)
Zebulonnal
Most már komolyan kezdem azt gondolni, hogy velem van valami baj, hogy sorra olyan filmeket látok, amik nem tetszenek. És ha a péntek esti Everestre azt mondtam, hogy nem volt az igazi (bár nem rossz film, egyszer nézhető), akkor az agyonajnározott Sicarióra azt kell mondjam, nagyon nem volt az igazi, de az egyszer nézhető kategóriába se nagyon fér bele - így utólag. Vagy esetleg azoknak ajánlanám egyestés szórakozásra, akik szeretnének egy kellemeset aludni rajta (apum pl. a NB1-es meccseket szokta csukott szemmel nézni) , vagy azoknak, akik úgy néznek filmet (múltkor olvastam ezt facebook-on egy ismerősnél, ki is akadtam rajta), szóval, akik filmnézés közben társasjátékoznak, vagy más társas tevékenységet folytatnak. Egy a lényeg: A Socario "nézése" közben nyugodtan Végezhetsz gyakorlatilag bármilyen tevékenységet, ez így a vizsgaidőszakban kifejezetten hasznos.
Alapvetően nem az a baj, hogy lassú, mert a cselekmény elég pörgős (néha túlságosan is). A főszereplőnk (Emily Blunt játszotta) szemén keresztül látunk mindent, aki épp fiatal FBI ügynökként belecsöppen a mexikói drogkartellek elleni harcba, nem ért semmit, és mindenre rákérdez, így lesz előttünk is világos, hogy ki kicsoda, mit miért csinál "hivatalosan" és valójában.
Szóval a cselekmény alapvetően pörgős, de van a filmben annyi, de annyi üresjárat, amiket komolyan nem értettem. Például a mexikói rendőr otthoni jelenetei. Na, annak mi értelme volt? Mi volt ezzel az üzenet? Mit tett hozzá a filmhez? Vagy mikor bementek az alagútba, és mindenki elveszett a lemenő nap utáni sötétségben. Igen, szép volt, de feleslegesen túlnyújtott volt a jelenet.
Konkrétan untam a filmet, Zebulon majdnem elaludt rajta...
Ja! És a műfaj! Több helyen is thrillert olvastam-hallottam. Thriller, emberek?! Dehogy volt ez thriller. Dráma esetleg, akcióval fűszerezve. Semmi, de semmi feszültséget vagy izgalmat nem éltem át. És a film legfontosabb problémafelvetései (megszüntethető-e a teljesen a droghálózat, vagy már az a siker, ha valamennyire kontrollálható; átlépheti-e egy rendőr a hivatalos intézkedés szabályait; önbíráskodás vagy törvényesség stb., stb.) sem okoztak morális feszültséget.
Még - az egyébként legizgalmasabb és legegyedibb - konvojos jelenetnél sem éreztem a feszültséget. Az ötletet és a megvalósítást értékeltem, de ennyi. Egy rezignált "hm, ez ügyes volt" elmormolásánál többet nem váltott ki belőlem.
Úgy jártam ezzel a filmmel, mint annak idején a Bombák földjével. És nem lenne számomra ekkora csalódás, ha nem azt olvastam volna mindenhol róla, hogy 2015 legjobbja, meg hogy mennyire zseniális... Hasonló témában az Isten városa annak idején sokkal nagyobbat ütött nálam.
Viszont. Néhány pozitívum:
- A színészek
- A téma (főleg a drogra, annak romboló hatására, a drogkartellek kegyetlenségére és a korrupcióra gondolok)
- A hitelesség (már amennyire meg tudom ítélni, és ebbe amúgy tényleg szörnyű belegondolni)
Mások kritikái:
(keresés alatt :D)
2016. január 9., szombat
Everest (2015)
2016. 01. 08.
Zebulonnal
Ez is egy 2015 őszi elmaradásunk volt, de nem véletlen, hogy eddig elhúztuk, mert ugyan egyrészről Jake Gyllenhaal, másrészről viszont hegymászás.
Hegymászás, ráadásul nem egy zempléni túra, hanem az Everest. És ez egy olyan életcél/életérzés, ami nagyon távol áll Zebulontól és tőlem is. Én konkrétan a létra második fokára nem vagyok hajlandó fellépni, mert már az elsőn remeg a térdem. Aztán meg a hideg. Racionálisan felfogom, hogy kell a természetnek a hideg meg a hó télen, mérsékelt éghajlati öv, meg minden, de annyira gyűlölöm a latyakot, a felfagyott járdákat és a hideget, hogy nem tudom elképzelni azt a szituációt, mikor Zebulon rám teszi az oxigénpalackot és egy hetyke mosoly kíséretében elindulunk a hegycsúcs felé a mínusz huszonöt fokban. Mint az extrémsportokat sem értem, így az ilyen szintű hegymászást sem. Persze a filmben is felmerül, hogy ki miért teszi ki magát ennek az extrém kalandnak, és nem is kaptam rá - számomra - érthető választ. Még ha az egyéni teljesítőképességem határit akarnám feszegetni, hamarabb elindulnék az El Caminon.
No, mindezzel a nyafogással csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire távol áll tőlem a film kiindulópontja. És ha még csak a kiindulópontja állna távol!
Azt gondolom, hogy extrém (hideg, hegyi) körülmények között lehet olyan filmet forgatni, aminek mélyebb mondanivalója van és szól is valamiről (remélem, hogy a DiCapriós A visszatérő is ilyen lesz), de igazából ez a film nem nagyon szólt semmiről. Tudom, hogy ezt így gonoszság leírni, mert meghalt négy (?) ember, meg igaz történet, meg a kis Sarah, de annyi történt, hogy néhány ember - hátrahagyva minden racionalitást - felment egy hegyre, ahova normális élőlény nem megy fel, mert - és ez a filmeb is elhangzik! - egy bizonyos magasság után a szervezet elkezdi feladni, és haldokolni kezd. No, és ugye ez a csapat ember hamarabb szeretne lejönni, minthogy a szervezetük feladná. De nem sikerül. Meg talán szól még arról, hogy elég a heggyel harcolni, egymással (ember-ember relációban) már nem kell. Meg hogy már az Everest is elüzletiesedett. Meg hogy vannak olyan emberek, akik a saját életüket kockáztatva, önmagukat feláldozva is visszafordulnak segíteni a társaikon. Meg hogy két éjszakát (?) is túl lehet élni odakinn, a hegy tetején, jégviharban. Meg Sarah.
Nagyon ragaszkodni akartak az eredeti megtörtént eseményekhez, így viszont annyi szereplő volt, ráadásul mind beöltözve, hogy már az első öt percben sem tudtam követni, hogy melyik név kit fed, meg ki kicsoda, ki kivel van jóban, kivel rivalizál, ki kihez tartozik. Pont ezért nem tudtam senkihez kötődni, talán a japán nő érdekelt, mert nő, meg a Doug, az átlagembert megtestesítő fickó, aki már harmadjára próbálta meg meghódítani az Everestet, és megígérte "a gyerekeknek", hogy felmegy. (Ógád) Aztán azt sem tudtam követni, hogy pontosan mikor hol vannak, persze az alaptáborok száma segített, de két tábor közötti távolságot nem tudtam belőni (nem a tengerszint feletti magasságra gondolok, azokat kiírosgatták, hanem hogy mennyi idő ide-oda menni a táborok között).
Amikor sírni kellett, az persze ment, mármint kit nem érint meg a terhes feleség és az Everest csúcsán haldokló férj utolsó telefonbeszélgetése. Meg persze, izgalmas is volt, hogy jussanak már le, meg mentsenek meg, akit csak lehet. Meg az emberi akarat, meg az ember és a természet harca.
De nem érintett meg mégsem annyira. Még nem jöttem rá, hogy a film nem volt igazán jó, vagy a katarzis az érdeklődés hiánya miatt maradt el.
Mások kritikái:
Filmbarátok (36. perctől)
2016. január 6., szerda
Olvasónapló - Kakukkszó
Mikor rájössz, hogy akire az izgalmas detektívregény olvasása közben gyanakodsz (mármint hogy ő a gyilkos), igazából az előző regény szereplője volt... Akkor arra is rájössz, hogy sose olvass két ugyanolyan műfajú könyvet egymás után. Főleg ne krimit. Főleg ne angol krimit.
Szóval, J.K. Rowling Robert Garibarth álnéven írt krimijével egy bő nap alatt végeztem, hála a téli szünetnek és Rowling lebilincselő stílusának. Tony Parsons regénye sem jelentett időgazdálkodási problémát, még a Kakukkszó előtt elolvastam. :)
De ha már két brit krimit egymás után olvastam, nem tudom megállni, hogy össze ne hasonlítsam őket.
Parsons krimije úgy kezdődik, hogy egy csapat gazdag úritök egy fiatal lányt megerőszakol, megkínoz és megöl. Majd pár év múlva valaki elkezdni eltenni láb alól a még gazdagabbá váló, immár felnőtt tökfejeket. Friss gyilkosságis nyomozónk, a jó érzékekkel megáldott Wolfe pedig első ügyeként próbálja kideríteni az igazságot, és hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt.
Rowling történetének kiindulópontja szerint egy fiatal, sikeres modell öngyilkosságába nem bír belenyugodni annak bátyja, mármint hogy öngyilkosság volt, ezért felbérel egy magánnyomozót - a főszereplő Cormorant - hogy keresse meg a gyilkost. A nyomozásban, szerencséjére, segíti az ideiglenesen mellé kirendelt titkárnő, Robin.
Parsons krimije sokkal sötétebb volt. Ugye azzal indul az egész regény, hogy látjuk az áldozat utolsó perceit... Rowlingnál is gyilkosság történik, de Parsons regényében az egész annyira zord és hideg... És pont ezért kicsit a gyilkoshoz való hozzáállás is más. Rowlingnál szurkoltam, hogy kapja el a nyomozónk a gyilkost, mielőtt újabb tragédia történik, Parsonsnál szurkoltam, hogy derüljön ki az igazság, de nem szerettem volna, ha a gyilkos és a nyomozónk útjai találkoznak - bár találkoztak, és nem is volt jó... És bár nem támogatom az önbíráskodást, de az áldozatokat sem tudtam sajnálni.
A két nyomozóról: Parsons figurája, Wolfe, egyedülálló apa, aki a kicsi lányát és annak kicsi kutyáját nevelgeti, óvja-félti. Annyira tipikusan Parsons-féle apafigura. Mármint nem tudom elképzelni, hogy Parsons egy olyan felnőtt férfiról ír regényt, aki nem apa. :D És ez tetszett is nagyon. A Kakukkszó nyomozójának, Cormorannak a karaktere viszont sokkal sötétebb, mármint annyira Rowlingosan hányattatott sorsú (egy rockzenész házasságon kívül született sokadik gyereke, anyja drogtúladagolásban halt meg, gyerekkorában össze-vissza költöztek, katonának áll, ami miatt elveszíti az egyik lábát, hatalmas tartozása van, a párkapcsolata szétment, ja és az irodájában lakik). Számomra Wolfe volt a szimpatikusabb, mert egy konformista picsa vagyok, de Cormoran talán az a karakter, akiben több potenciál van - mondjuk egy krimisorozathoz.
(Zebulon most olvassa a Gyiloktáskát, próbálom szó szerint idézni a Parsonsra vonatkozó kiszólását: "Ez a pasi kutyabuzi? Mindenkinek kutyája van, és fontos elmondani, hogy milyen fajta..." - ez nálam még egy érv Wolfe, azaz Parsons mellett)
A Kakukkszó és a Gyiloktáska is fordulatokban gazdag, egyik esetben sem láttam előre, hogy ki a gyilkos - ráadásul a Gyiloktáska végén még egyszer átmegy rajtunk az úthenger. Néhány részletet azért kitaláltam, vagyis gyanítottam, büszke is voltam magamra, mint egy kis uszkár.
Szóval, J.K. Rowling Robert Garibarth álnéven írt krimijével egy bő nap alatt végeztem, hála a téli szünetnek és Rowling lebilincselő stílusának. Tony Parsons regénye sem jelentett időgazdálkodási problémát, még a Kakukkszó előtt elolvastam. :)
De ha már két brit krimit egymás után olvastam, nem tudom megállni, hogy össze ne hasonlítsam őket.
Parsons krimije úgy kezdődik, hogy egy csapat gazdag úritök egy fiatal lányt megerőszakol, megkínoz és megöl. Majd pár év múlva valaki elkezdni eltenni láb alól a még gazdagabbá váló, immár felnőtt tökfejeket. Friss gyilkosságis nyomozónk, a jó érzékekkel megáldott Wolfe pedig első ügyeként próbálja kideríteni az igazságot, és hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt.
Rowling történetének kiindulópontja szerint egy fiatal, sikeres modell öngyilkosságába nem bír belenyugodni annak bátyja, mármint hogy öngyilkosság volt, ezért felbérel egy magánnyomozót - a főszereplő Cormorant - hogy keresse meg a gyilkost. A nyomozásban, szerencséjére, segíti az ideiglenesen mellé kirendelt titkárnő, Robin.
Parsons krimije sokkal sötétebb volt. Ugye azzal indul az egész regény, hogy látjuk az áldozat utolsó perceit... Rowlingnál is gyilkosság történik, de Parsons regényében az egész annyira zord és hideg... És pont ezért kicsit a gyilkoshoz való hozzáállás is más. Rowlingnál szurkoltam, hogy kapja el a nyomozónk a gyilkost, mielőtt újabb tragédia történik, Parsonsnál szurkoltam, hogy derüljön ki az igazság, de nem szerettem volna, ha a gyilkos és a nyomozónk útjai találkoznak - bár találkoztak, és nem is volt jó... És bár nem támogatom az önbíráskodást, de az áldozatokat sem tudtam sajnálni.
A két nyomozóról: Parsons figurája, Wolfe, egyedülálló apa, aki a kicsi lányát és annak kicsi kutyáját nevelgeti, óvja-félti. Annyira tipikusan Parsons-féle apafigura. Mármint nem tudom elképzelni, hogy Parsons egy olyan felnőtt férfiról ír regényt, aki nem apa. :D És ez tetszett is nagyon. A Kakukkszó nyomozójának, Cormorannak a karaktere viszont sokkal sötétebb, mármint annyira Rowlingosan hányattatott sorsú (egy rockzenész házasságon kívül született sokadik gyereke, anyja drogtúladagolásban halt meg, gyerekkorában össze-vissza költöztek, katonának áll, ami miatt elveszíti az egyik lábát, hatalmas tartozása van, a párkapcsolata szétment, ja és az irodájában lakik). Számomra Wolfe volt a szimpatikusabb, mert egy konformista picsa vagyok, de Cormoran talán az a karakter, akiben több potenciál van - mondjuk egy krimisorozathoz.
(Zebulon most olvassa a Gyiloktáskát, próbálom szó szerint idézni a Parsonsra vonatkozó kiszólását: "Ez a pasi kutyabuzi? Mindenkinek kutyája van, és fontos elmondani, hogy milyen fajta..." - ez nálam még egy érv Wolfe, azaz Parsons mellett)
A Kakukkszó és a Gyiloktáska is fordulatokban gazdag, egyik esetben sem láttam előre, hogy ki a gyilkos - ráadásul a Gyiloktáska végén még egyszer átmegy rajtunk az úthenger. Néhány részletet azért kitaláltam, vagyis gyanítottam, büszke is voltam magamra, mint egy kis uszkár.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)