Mivel a Normális emberek is tetszett, így egyértelmű volt, hogy születésnapomra Rooney új könyvét fogom kérni, azóta viszont a polcon várja, hogy levegyem végre.
Nem szeretek párhuzamosan olvasni, de most mégis félretolom kicsit a vaják forradásokkal teli, izmos testét... mármint a forradásokkal teli, izmos testéről szóló, félig elolvasott könyvet (szegény Sapkowski, ha ezt olvasná...) és leemelem a Baráti beszélgetéseket.
A borító tetszik, nem annyira, mint a Normális embereké, de azért vannak elvárásaim. Anyum megállapította, hogy ez nem igazán szépirodalom, gondolom beleolvasott, mielőtt szülinapomkor átadták, és biztos igaza is van, de feltételezem, hogy akkor is magasabb röptű lesz, mint A megvetés ideje (Fú, nem kímélem ma Sapkowskit!)
A téma érdekelt minket Zebuval, azért ezt a filmet választottuk ki, és ez a rész rendben is volt. Ami érdekes, hogy túl hosszú volt, és mégis: sok mindent nem tudtunk meg belőle mélységében sem Neil Armstrongról, sem az 1969-es Holdra szállásról - utóbbiról talán kicsit többet. Ami egy életrajzi film esetében érdekes...
És nekem a drámai szál nem ütött. Nem értettem, nem tudta valahogy a film átadni, hogy mi az összefüggés a lányát gyászoló apa és a világűrt (na jó, a Holdat) meghódítani vágyó NASA mérnök között?
Miért kellett a filmbe belevinni irreális dolgokat? Armstrong a filmben beledobja a kislánya karkötőjét az egyik holdkráterbe - gondolom ez a gyászfolyamat elfogadás szakaszát szimbolizálta volna, de a valóságban nem történt ilyen (gondolom a millió protokoll miatt nem is történhetett volna) és ráadásul katarzist sem okozott.
Nem működött az, ami az Interstellarban vagy az egyik nagy kedvencemben, az Érkezésben (Arrival) igen. (Mindkét film kötelező darab, utóbbit érdemes kétszer is megnézni - teljesen más filmélményt ad másodjára, mikor már tudod.)
Ami mégis működött - és erre írtam, hogy a Holdra szállásról azért megtudtunk többet - az az, hogy mennyi idő, pénz, energia és emberélet volt az ára. Utóbbi az, amit fel sem tudok fogni, hogyan lehetett ennyi halált feldolgozni - persze láthattuk, hogy körülbelül sehogy.
Kicsit azért is volt csalódás, mert Chazelle filmjeit szeretem, a színészek - még a legapróbb mellékszálakat alakítók is - vérprofik. Érdekelt a téma, tetszett az életrajzi megközelítés is. Érdekes volt
Van ez így. Nem én vagyok az első ember, aki így gondolja:
Aranyos kis könyv volt, tetszett benne, hogy kicsit bepillanthattam Japán mindennapjaiba az író segítségével. Mióta megvan B., azóta a macskák felé is nyitottabb vagyok (alapvetően kutyásként ez nagy dolog!)
Kicsit amúgy bugyuta volt a könyv stílusa, persze szerethető módon, meg nyilván megható volt, de az a fránya sznob lelkem kielégítetlen maradt.
A történet amúgy cuki, már amennyire SPOILER egy, a macskájának új gazdát kereső rákos férfi története cuki lehet. A könyvet Zebu anyukája kapta karácsonyra tőlünk, hát legjobb időzítés: a könyv olvasása közben legszívesebben a fejemet vertem volna a falba... Pár nap múlva kezdődik Zebu bátyjának limfóma-kezelése...
Kicsit azért ez is rávetette a macska alakú árnyékát a könyv olvasására.
Annyiszor jött szembe 2 héten belül ez a könyv, hogy mikor apumnak ajándékot néztünk a könyvesboltban, véletlenül kinyenyerésztem magamnak ezt a könyvet. (Nem szándékoltam megvenni, de annyit nyaforásztam arról, hogy el akarom olvasni, mert a "csapból is ez folyik", hogy M. megvette nekem.
Arra világosan emlékszem, hogy a neten többször is felugrott hirdetésben a könyv, de egy instán frissen bekövetett lány írt a könyv borítójáról. Erről:
Az volt róla a vélemény az insta posztban, hogy érdekelte a lányt a cím alapján a regény, de a borító visszariasztotta.
Ez egy riasztó címlap? Engem meg pont ez motivált! A regény elolvasása után pláne azt mondom, hogy zseniális választás volt. (Engem személy szerint az riaszt vissza, ha egy regényen félmeztelen fickó van, sosem vennék a kezembe olyan könyvet. Blöá.)
No, magáról a regényről:
Nekem az írásmód (szerkesztési mód?) nem tetszett, én nem bírom, mikor a párbeszédek egymásba folynak, mármint arra gondolok, hogy nem gondolatjellel jelezte az író a párbeszédeket. Kicsit nekem néha egy nagyon alaposan megírt forgatókönyvnek tűnt - de csakis az elején. Aztán, biztosan azért is, mert megszoktam ezt a fajta írói-szerkesztői stílust, meg ahogyan mélyült a történet, úgy egyre jobban bevonzott a regény. A nyelvezete is tetszett.
Volt a regény vége felé egy nagyon érdekes jelenet, mikor a főszereplő srác depresszióval és pánikrohamokkal küzdött, és egy totál véletlen, marginális emberi kapcsolat (találkozás) zökkentette ki ebből, s adott neki motivációt a változáshoz. Rettenetesen tetszett ez a véletlen-szerűség.
A karakterek szimpatikusak voltak a hibáikkal együtt, én a sráccal (Conell) tudtam jobban hasonulni. Az egyik moly-hu véleményben nagyon lehúzták a két fiatal kapcsolatát, mondván, hogy kínlódás az egész, és ebben azért van valami, mert a konfliktusok forrását nagyrészt az adta, hogy nem kommunikáltak megfelelően (ami azért vicces, mert a barátságuk-szerelmük intellektuális kapcsolat is (a nyilvánvaló fizikai vonzalom mellett).
Szóval ja, néha fárasztó volt, de számomra rettenetesen érdekes is, de nem a két főszereplő kapcsolatának alakulása miatt, hanem - szakmai ártalom - a társadalomleírás, az ír egyetemi- és értelmiségi élet leírásai miatt, amik ugyan csak díszletként a háttérben húzódtak meg, de minden ezekre irányuló mondatot imádtam. Annyira, hogy az egyik órámon fel is fogok olvasni a regényből Bourdieu illusztrálására. Ez van, jobban izgatott egy munkás fiú helytállása az ír elitegyetemen, mint a gazdag, sérült lelkű szerelmével való kapcsolata. Én sem vagyok normális ember? :)
A könyvtárban van egy vicces kis könyvespolc, mindig valami speciális tematika köré gyűjtik rá az ajánlott könyveket, volt például országok szerinti ajánló is, legutóbbi látogatásomkor azonban a közös pont az ajánlott könyvekben egyedül a borítójuk színe volt.
Meg is lepődtem, mikor először megláttam a hatalmas polcot, tele kék könyvekkel. :)
Nyilván egyből odagaloppoztam, és leemeltem Erich Kästner Három ember a hóban című regényét, beleolvastam, és úgy gondoltam, jó lesz.
És jó is volt: könnyed, humoros, tele helyzetkomikummal.
Tényleg jó móka volt, kicsit nekem olyan Csengetett Mylord? -os életérzésem is volt közben, meg persze sokat gondoltam olvasás közben Rejtő Jenőre és Szerb Antalra is - azért azt lássuk be, a műfaj magyar képviselői ezerszer jobbak.
Mert élvezetes olvasmány volt a Három ember a hóban, és ajánlom is mindenkinek - különösen a nyári melegben frissítő olvasni - de kicsit néha már túl bárgyú és bugyuta volt (talán a túlmagyarázások miatt?). De a nyelvezete szép, és sokszor nekem már ez is elég.
Zebulonnal szavazást tartottunk, és a következők lettek 2018 kedvencei:
Dunkirk
Ready Player One
Searching
A Quiet Place
Sorozatokat tekintve amiből választani lehetett - és félkövérrel kiemelve a "nyertesek":
Kidding 1. évad
The sinner 2. évad
Bodyguard (nem volt rossz)
Maniac (nem fogott meg)
Atypical 2. évad
Castle Rock (pffff)
Broad city 3. évad (őrültek, imádom őket)
Homeland 7. évad (az előző évadok jobbak voltak)
Who is America?
Éles tárgyak
Killing Eve 1. évad (a 2. epizód az év egyik legnagyobb sorozatélménye volt nekem, de ez kevés volt a kiemeléshez)
Patric Melrose (ebből pedig egy-egy jelenet égett bele a retinámba - nagyon kemény témáról szól, elég jól, de talán pont a témája miatt nem tudnám kedvencek közé sorolni)
A szolgálólány meséje 2. évad (nyehhh, persze nézni fogjuk tovább)
Westworld 2. évad (bruhhhh, bénasáááág)
13 reasons why 2. évad (okés)
Love 3. évad (? Zebu nézte, nem tudom, végig-e)
American Crime Story 2. évad
Terror (1. évad kb. a feléig, nem véletlenül kaszáltuk)
The Alienist 1. évad (okés volt, de nem sok maradt meg belőle)
American Gods 1. évad (látványos, de unalmas massza volt jó színészekkel)
Big Little Lies 1. évad
The End of the F***ing World (jó kis mini sorozat volt, remélem nem lesz folytatása)
The OA (fű, ez valami misztikus izé volt. Ebből se maradt meg sok, de szórakoztató volt)
Skam - csak én néztem 1-4. évad, nekem a 2. tetszett a legjobban.
Amiről még írni akartam, az a Skam című norvég ifjúsági sorozat. Most daráltam le az első három évadot, és a negyedikbe még csak belekezdtem, de a lelkesedés nem hagyott alább, sőt.
M. fel is tette a kérdést - valahogy így:
"Mi a csudáért nézel egy norvég nyelvű sorozatot (angol/magyar felirattal)?"
Nos, a sorozatba két szálon futottam bele
1) comment.com-on
2) youtube-on
Előbbit időnként áttekerem, a Skam-ról szóló cikket el is olvastam, de nem győzött meg annyira, hogy belenézzek. A másik szálon meg ugye a homofil mániám miatt bukkantak fel a 3. évad szerelmespárjáról szerkesztett rajongói videók újra meg újra, míg végül egyszer rá nem kattintottam egyre, hogy mit akar ennyire az arcomba tolni a tube. Hamar rájöttem, hogy ez az a sora, amit commenten is ajánlottak.
Aztán az epizódokat megtaláltam először angol felirattal, majd teljesen véletlenül magyar felirattal is. A legviccesebb, hogy alapvetően a harmadik évad miatt vágtam bele, erre eddig az volt a legunalmasabb. A sorozat pedig nagyon hamar bevonzott, aminek egyrészt az az oka, hogy infantilis vagyok, másrészt az, hogy a sorozat jó. A történetek egyszerűek, hétköznapik, így hihetők is. A szereplők szerethetők, nincsenek fekete-fehér, jó kontra gonosz emberek.
A sorozat norvég középiskolások mindennapjait mutatja be, minden évad más szereplőt emel a középpontba. Az első évad az első középsulis nappal kezdődik és egy barátok nélkül maradt leány botladozását nézhetjük, ahogy szépen kialakul körülötte egy squad csupa kívülálló lányból (például csatlakozik hozzájuk a muszlim Sana, akit a elején nem annyira bírtam, de a negyedik évadra, aminek ő a főszereplője, már nagyon érdekelni kezdett), miközben a párkapcsolatával is küzd.
A második évad (a kedvencem) totál meglepetés volt számomra, és annyira semmitmondó, klisés a történet (a "jókislány" és a "rosszfiú" egymásra talál), de mégis ehhez köthető a kedvenc jelentem:
Noora amúgy is az első évadtól a kedvencem volt, mert tényleg olyan túlidealizáltan, ugyanakkor mégis hihetően (hitelesen?) jókislány, vele tudtam a legkönnyebben azonosulni, csak én sosem voltam olyan menő. :D Az a szép amúgy a sorozatban, hogy a nagy egymásra találás mellett sok más nagyon komoly témát is érintenek benne, mint a szexuális erőszak/visszaélés, a verekedés és háború jogossága, anorexia (utóbbi totál kimondatlanul, de ehhez a témakörhöz kapcsolódik egy másik kedvenc jelenetem Noora és Vilde között).
A harmadik évad is olyan, hogy alapvetően arról szól, hogy a főszereplő fiú megküzd a szexuális orientációjával, de emellett SPOILER a mentális betegségek, vagyis egy konkrét mentális betegség okozza a konfliktust.
A negyedik évadból eddig 3 részt láttam, Sana és a kulturális különbségek vannak a középpontban.
Tetszik, ahogyan a technológia megjelenik és olyan organikusan illeszkedik a fiatalok mindennapjaiba, mint a való életben. Tetszik, hogy a szórakozás, dohányzás, alkohol, füvezés ott van, de nem tolták túl a biciklit (mint a Skinsben). Tetszik, hogy egy általam nem ismert kultúrába engedett betekintést. Tetszik, hogy a színészek hihetők, hitelesek, mégis mind olyan szépek*. Tetszik, hogy a konfliktuskezelésre adnak alternatív megoldásokat az ordibáláson túl.
Furcsa, hogy mindenki ennyire gazdag. Gondolom azért Norvégiában sem ez az átlag. Furcsa, hogy a szülők ebben a sorozatban sem jelennek meg (vagy csak nagyon marginálisan). Furcsa, hogy ami mégis kiderül a szülőkről, az elég gáz (most komolyan, a 15-17 éves gyerekeiket ott hagyják és lelépnek?! Ez derül ki Williamről, Nooraról, Evaról, Isakról).
* Oké, most tényleg nem akarok egy Noora-fangirl klubot alapítani, de annyira szép az a kislány (na jó, 22 éves)! Egy ideig totál zavarban is voltam, hogy miért látom ennyire szépnek, aztán megvilágosodtam. Fényképen nem jön ki, de rájöttem, hogy Josefine Pettersen teljesen Tom Hiddlestone-ra emlékeztet. :D
