2021. január 22., péntek

Kaffka Margit: Hangyaboly

Cselekményleírás és moly.hu adatlap

Nehezen vonzott be a történet, nagyon furcsa volt a szövegszerkesztés, a nyelvezet. A zárdai élet bemutatása viszont nagyon tetszett, persze én mindent a régi iskolám helyszínein képzeltem el. A szereplők közül a korszellemmel haladó, reformista Virginia volt a kedvencem, meg a kis öreg pap,  a Szelényi, míg a kvázi főszereplő Király Erzsi számomra annyira nem tűnt reálisnak. Lehet azért is, mert a zárda "politikai élete" sokkal jobban érdekelt volna, mint a "szerelmi szál", ami viszont szerintem jobban volt megírva. A regény rövid, és nem igazán ismertem meg a karaktereket, minden olyan gyorsan történt.

Lehet azért vártam tőle többet, mert azt hittem, hogy Szabó Magdás lesz,nyilván nem úgy, hogy teljesen az a stílus, de hasonló katartikus élményt vártam, vagy egy olyan Szerb Antalos "utazást". Hát, nem azt kaptam. Kicsit a csíkos könyvek és a felnőtt szépirodalom határán helyezném el, kissé inkább utóbbi felé billenve. 

Azért majd adok egy esélyt a Színek és éveknek is - később, mert négy olvasatlan és két félbehagyott könyv vár még rám a polcon.    

2020. december 20., vasárnap

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Anyu ajánlására kölcsönöztem ki az apu-könyvtárból. 

Tetszett a könyv, bár bevallom, kicsit lassan húzott be, apránként olvastam el az elejét, többnapos kihagyásokkal, aztán az utolsó harmadát már egy szuszra. (Nem egy hosszú regény.)


Nagyon szép az atmoszférateremtése Bariacco-nak, de a regény olvasása során folyamatosan volt egy kis hiányérzetem, hogy egy csomó dolgot nem mond ki "rendesen" a szerző, s inkább ránk, olvasókra és a mi fantáziánkra bízza, találjuk ki. Ilyenek például maguk a portrék is, de sokszor az elvileg fontos és meghatározó mondatok, amiket a szereplők közölnek egymással.

No, Rebecca karaktere nyilván a kedvencem volt, a címszereplő Gwynt is egészen bírtam, meg persze a fejkendős hölgyet, Tomot, a villanykörte-készítőt... Olvastam olyan könyveket, ahol nem volt sok szimpatikus karakter, ebben a könyvben mindenki szerethető volt. (Valamennyire még a fiatal lány is, akiről az utolsó portré készült.) 


2020. november 25., szerda

Nick Hornby: A meztelen Juliet

cselekményleírás: moly.hu adatlap


Annyira szeretném szeretni Hornby-t, de nem tudom annyira élvezni a könyveit, mint amennyire vágyom rá, hogy élvezzem őket. Ennek ellenére mégis olvasom, és előre tudom - mert máris listám van róla - hogy el szeretném olvasni a Hogyan legyünk jók?, a Vicces lány és az Olyan, mint te című könyveit is. 

No, Juliet. A meztelen Juliet. Szereplők. Adva van két harmincas hétköznapi karakter, egy főiskolai tanár és egy muzeológus. Meg egy felelőtlen, seggarc kivénhedt rocksztár. És ki az a karakter, akitől nem mászok falra? Nyilván az utóbbi. Ezzel mondjuk meglepett Hornby. Azzal is, hogy a főszereplő nőt mennyire nem tudtam megkedvelni. A fickóját pláne. Tényleg a kivénhedt, exalkoholista, extehetségű exrocksztár és sokszorosan bukott apa az egyetlen jófej főkarakter? Ahhh, ne mááár!  

A történet tetszett, kellően hihetetlen (hogy érdekes legyen), mégis kellően hiteles (hogy azért mégis hihető legyen), a végén a "poén" az nagyon bejött.  

A filmre azért kíváncsi vagyok, valamikor azt is megnézem. 

2020. november 15., vasárnap

Frissített bakancs

Grecsó Krisztián: Vera
Paul Auster: New-York trilógia
John Maxwell Coetzee: A barbárokra várva
John Green: Papírvárosok
Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter: Az emberek országa
Leila Slimani: Altatódal
Sarah Perry: Az essexi kígyó
Michael Chabon: Ragyog a hold
Ben H. Winters: Földalatti légitársaság
Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek
J.P. Delaney: A lány a múltból
Alice Feeney: Időnként hazudok
Szilasi László: Kései házasság
Christopher Priest: Kifordított világ
Vlagyimir Szorokin: Manaraga

2020. október 24., szombat

Sarah Winman: Bádogember

Cselekmény: moly.hu adatlap

kép forrása: moly.hu

Viszonylag ritkán jut időm arra, hogy egy nap alatt elolvassak egy könyvet, de ez most szerencsére így történt. Jó volt szinte egy levegőre, egyben elolvasni, körülbelül 10 percre raktam le, a felénél, ahol pont az elbeszélők személye is változik. Vagyis... az első részben egy Ellis nevű özvegy fickót követhetünk nyomon, ahogyan bezárkózva, az életbe belefásultan gyászol. Sok mindent gyászol, erről nem szeretnék többet írni, tessék elolvasni. :) A regény második része Ellis gyerekkori barátjának,  Michaelnek a napló-szerű füzete, nem klasszikus napló, hanem olyan, mint... Mint tudjukkié. És nem Voldemort nagyúrra gondolok a Harry Potterből. Na jó, nem fogom démonizálni. Olyan, mint wéemé.  (És persze egyáltalán nem olyan.) Töredékek, részletek, gondolat- és emlék-cunamik, amik mindig egy bizonyos fiatalkori szerelem köré szerveződnek. 

Sznob-szemmel: Közvetlenül Vonnegut után olvastam. :) Viszont voltak benne gyönyörű mondatok, és gyönyörű gondolatok, analógiák, szimbólumok, jelenetek. Mikor Michael a haldokló művész barátjának azzal kedveskedik, hogy festékárnyalatok fantázianevét sorolja... Apró, nagyon kedves emberi gesztusok. Bárcsak olyanok lennének az emberek, mint Winman mellék-karakterei. 

Bevallom, engem zavart, hogy a könyv olyan rövid (270 oldal, de rettenetesen lazán van szerkesztve, kb 16-os betűnagyság, széles margó...). Én még nagyon sokat olvastam volna Ellis, Annie és Michael hármasáról, a barátságukról, a szerelmükről. Szerettem volna sokkal többet megtudni Michael nagymamájáról, Mabelről, hogy Ellis apja miért lett olyan, amilyen, hogy mi lett Chris-szel, miután hazavitték a szülei a kórházból, hogy mi van a nyaralóban dolgozó párral, akik közül a fiú olyan jól gitározott, miket csinál mostanában Billy, meg az a pap, aki kérés nélkül szállást adott Michaelnek...    

       

Kedvenc részem (sok közül):

Eltöprengtem, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

(...)

Most néz fel. Hunyorog. Beárnyékolja a szemét az egyik kezével, az őszi napfény megcsillan a szélvédőkön. Elvigyorodik. Leteszi a deszkát, és lassan elindul felém. Félúton találkozunk. 

Hiányoztál - mondja. 

A mellkasomban egy hang, ahogy egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 


Mások kritikái:

Szilivó (egy meleg srác olvas)

Gabó (Gabó olvas)

Szofisztikált macska



2020. szeptember 26., szombat

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvtári polcon vettem észre, megtetszett a címe. 

Köszönöm Ishiguro, hogy ilyen szép címet adtál a könyvednek (és neked is, fordító)! Mert csak ezért találtam rá és ezért olvastam el ezt a gyönyörű könyvet! 

Moly.hun olvastam egy nagyon találó értékelést:

"A mű elején csak mosolyog az ember [a főszereplő főkomornyik]  fontoskodó eszmefuttatásain a méltóságról, s ahogy haladunk a történetben, úgy hervad le arcunkról a mosoly, és kezdünk mi is komolyan gondolkodni a kérdésről. Csak mi már arra is rákérdezünk, amire a komornyik makacsul végig nem akar: hogy megérte-e? Hogy a méltóság és a boldogság összeférnek-e." 

Nekem a gyengém amúgy ez a világ, és pont ez a mosolylehervadós érzés van bennem mindig, mikor Szabó Magdától vagy Márai Sándortól vagy Szerb Antaltól vagy Stefan Zweigtől olvasok, mert van egy szépséges pátosza annak a régi "szép világnak", amikről ők írnak (akkor is, ha nem egy időben éltek: Zweig 1942-ben meghalt, Ishiguro regénye az 1950-es évek végén játszódik). 

És a pátosz mögött ott van persze azoknak a koroknak is minden mocska. De hiába van ott a kérdés, hogy megérte-e, meg hogy mennyire kötött volt az a világ, és mennyivel jobb most élni, néha mégis... 

Nem akarok én abban a korban élni, félre ne értsétek, én amúgy sem egy elegáns polgári szalonban üldögélnék, hanem egy hajdúsági tanyán fejném a család összvagyonát, de mégis...

Volt valami elegancia, valami tartás az emberekben, ami mintha eltűnt volna. Amit egyrészről megmosolygok és másrészről mégis vágyom rá. Van erre egy jó példám.

Az egyik professzorunk Budapestről jár tanítani, hetvenes emeritus. Egyik alkalommal elnézést kért, amiért kissé feldúltan érkezett, de - mesélte - nem tud túllendülni azon az udvariatlanságon, hogy az IC vonat fülkéjében a vele utazó férfi csak úgy, kérdés nélkül levette a zakóját. Kérdés nélkül! 

Én már eleve a problémát sem értem, mármint IQ-val felfogom, protokoll meg minden, ismerem a szabályokat, de annyira nem tartom lényegesnek. Mennyi minden más fontosabb, mint egy hülye "zakólevételi protokoll". Ha melege volt, hát levette a zakóját. Nagy ügy! 

Rettenetesen avíttnak és álszent dolognak tartom, ha ezeket a szabályokat alkalmazzuk. Mármint egy ember megítélésben tényleg az a fontos, hogy kérdés nélkül leveszi-e a zakóját vagy sem? Nekem például fontosabb szempont, hogy valaki ne szemeteljen vagy ne foglalja el jogtalanul a fogyatékosoknak fenntartott parkolóhelyet. 

Mégis van ebben valami nagyon szép is. És nem csak elegancia, nem csak tartás A másikra, a többiekre való odafigyelés. Egy belülről fakadó külső kontroll. 

Talán ez kezd eltűnni a világból, amikor mindenki azzal van elfoglalva, hogy neki milyen jogai vannak. A többi emberről,  meg a társadalmi szabályokról, "kötelességekről" meg megfeledkezünk. Például, hogy megkérdezzük a többi utast, hogy levehetjük-e a zakónkat. 
    

moly.hu adatlap (itt olvasható sok ajánlás-elemzés is)

2020. szeptember 23., szerda

Igazolt hiányzás

 



Második nekifutás lesz, évek óta figyel a polcon, hogy próbálkozom-e vele újra vagy visszaviszem végre anyumékhoz. 

Most adok neki még egy esélyt, az első pár oldal újból halálra idegesített. :) De most megpróbálok legalább a feléig eljutni. Ha akkor is idegesíteni fog, akkor jöhet valami más. 

Pl. az Iskola a határon, szintén újraolvasás...


2020. szeptember 22., kedd

Rooney: Baráti beszélgetések - vélemény

moly.hu adatlap

No, olvasom Szilvió nagyon pozitív véleményét, és nem tudom azt mondani, hogy nekem nem tetszett a könyv. Viszont annyira biztosan nem. Már a Normális emberekhez viszonyítva sem tetszett annyira (továbbiakban az angol eredeti címre utalva NP) . És nem tudom nem azzal összevetni. Szóval szokásos "spolieres" vélemény:

Tetszett:

Hogy maradtunk a NP közegében. Az ír értelmiségi elit, az egyetemek hangulata mellett most a művészvilág még erősebben megjelent. Mondjuk engem a NP egyetemi hangulata sokkal inkább érdekelt, mint a művészvilág. Blöá  (ja, ez nem ide.) 

Hogy megjelent a főszereplő, Frances betegsége. Endometriózis. Decemberben műtöttek vele, és egyből felismertem a leírás alapján. :D Ez nem vidám, nagyon tud fájni. És nagyon sok nőt érint. 

Frances. Annak ellenére, amit a Nem tetszett részben fogok írni róla, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, mint a szépnek-okosnak beállított Bobbi, akitől a falra másztam. 

Frances és az apja közti kapcsolat ábrázolása. 


Nem tudom eldönteni, hogy mennyire zavart:

A NP-ben sem annyira szerettem a szerkesztési módot, már ami a párbeszédeket illeti. Van annak egy hangulata, hogy nincsenek klasszikus párbeszédek és nekünk, olvasóknak kell sokszor megfejteni, hogy ki mit mond, figyelemfejlesztésnek is kiváló. De én annyira nem tudtam átszellemülni ehhez, míg a NP olvasásakor egy idő után már elkapott a hangulata ennek az írásmódnak is. Most ez kimaradt, a szöveg számomra is szokszor töredékes lett, vagy megakadt az olvasás.    

Ezen biztos nem segített az sem, hogy sok megszakítással olvastam. Ez sokat levonhatott az élményből, pláne mivel Szilvió meg pont azt írta, hogy egy nap alatt olvasta el, és úgy milyen jó volt.

 

Nem tetszett:  

Művészvilág. Blöá. 

Bevallom, bár lehet ezzel most olvasók tömegeit fogom elveszíteni (wahahahha), hogy én nem szerettem Sylvia Plath-tól Az üvegbúrát. Nekem csak nagyon enyhe depresszióm volt, a közelében sem voltam azoknak a dolgoknak, mint Sylvia Plath Esthere vagy a Rooney Frances-e megélt. De mégis halálra idegesítenek az ilyen depressziós sztorik, főleg ha öncsonkításos szarságok is vannak bennük. Totál elveszítem minden empátiámat és szimpátiámat. Miközben azért van sejtésem arról, hogy milyen hülyén tud gondolkodni az ember akkor, mikor depressziós. Tudom milyen, amikor semmit sincs kedvem csinálni, aztán meg amiatt érzem magam szarul (vagy inkább szó szerint szardarabnak), hogy semmit sem csináltam. Lehet pont azért idegesít halálra, mert megijeszt, túl ismerős. Bár én inkább dühnek és megvetésnek érzékelem, amit Frances kiváltott belőlem. -> persze ez lehet pozitívum is, mármint kiváltott belőle érzést, és a főszereplőnek nyilván nem kell hibátlannak lennie. De az öncsonkítástól én akkor is rosszul vagyok.   

A másik, ez az állandó Marxozás-kommunistázás. Értem én, hogy ez Nyugat-Európában teljesen mást jelent, és tisztában vagyok vele, hogy Marx=/= Szovjetunió és gulág, de azért...  


2020. szeptember 9., szerda

Szép új világ, Dűne

 A Szép új világ sorozatot nagyon szeretném megnézni, bár rettegek, hogy bűn rossz. Láttam promóciós képeket, azok alapján az. A trailer alapján az. IMDb-n 7.1, ami viszont nem olyan gáz. (Igaz, még csak 5000 fő értékelt).  

Persze a Peacock nevű szolgáltató sugározza. Persze kis hazánkban nem elérhető (most még). Marad a kölcsönzés. 


Viszont!

Kirakták a Dűne trailerét is, belenéztem az elejébe, mert ugye az a szabály, hogy nem nézünk előzeteseket, csak ha mi magunk vágtuk. Szóval nem nézünk.

És annyira arra gondoltam, hogy legyen jó, legyen jó, legyen jó!

A Tenet friss moziélmény, hatalmas csalódás volt, pedig azt is annyira vártam, annyira szerettem volna, hogy jó legyen! (Nem az.) 

Amennyit láttam, annyi alapján a Dűne jó lesz. És Timothée Chalamet továbbra is szépséges, és még csak 25 éves (zokogok!).  Nyeszlett és nekem ez a gyengém. 






2020. augusztus 26., szerda

Rooney: Baráti beszélgetések

Mivel a Normális emberek is tetszett, így egyértelmű volt, hogy születésnapomra Rooney új könyvét fogom kérni, azóta viszont a polcon várja, hogy levegyem végre. 

Nem szeretek párhuzamosan olvasni, de most mégis félretolom kicsit a vaják forradásokkal teli, izmos testét... mármint a forradásokkal teli, izmos testéről szóló, félig elolvasott könyvet (szegény Sapkowski, ha ezt olvasná...) és leemelem a Baráti beszélgetéseket. 

A borító tetszik, nem annyira, mint a Normális embereké, de azért vannak elvárásaim. Anyum megállapította, hogy ez nem igazán szépirodalom, gondolom beleolvasott, mielőtt szülinapomkor átadták, és biztos igaza is van, de feltételezem, hogy akkor is magasabb röptű lesz, mint A megvetés ideje (Fú, nem kímélem ma Sapkowskit!) 


Élménybeszámoló később várható. :)

2020. augusztus 18., kedd

First Man (Első ember) - 2018

IMDB adatlap

Port.hu adatlap 


A téma érdekelt minket Zebuval, azért ezt a filmet választottuk ki, és ez a rész rendben is volt. Ami érdekes, hogy túl hosszú volt, és mégis: sok mindent nem tudtunk meg belőle mélységében sem Neil Armstrongról, sem az 1969-es Holdra szállásról - utóbbiról talán kicsit többet. Ami egy életrajzi film esetében érdekes... 

És nekem a drámai szál nem ütött. Nem értettem, nem tudta valahogy a film átadni, hogy mi az összefüggés a lányát gyászoló apa és a világűrt (na jó, a Holdat) meghódítani vágyó NASA mérnök között? 

Miért kellett a filmbe belevinni irreális dolgokat? Armstrong a filmben beledobja a kislánya karkötőjét az egyik holdkráterbe - gondolom ez a gyászfolyamat elfogadás szakaszát szimbolizálta volna, de a valóságban nem történt ilyen (gondolom a millió protokoll miatt nem is történhetett volna) és ráadásul katarzist sem okozott. 

Nem működött az, ami az Interstellarban vagy az egyik nagy kedvencemben, az Érkezésben (Arrival) igen. (Mindkét film kötelező darab, utóbbit érdemes kétszer is megnézni - teljesen más filmélményt ad másodjára, mikor már tudod.)

Ami mégis működött - és erre írtam, hogy a Holdra szállásról azért megtudtunk többet - az az, hogy mennyi idő, pénz, energia és emberélet volt az ára. Utóbbi az, amit fel sem tudok fogni, hogyan lehetett ennyi halált feldolgozni - persze láthattuk, hogy körülbelül sehogy. 

Kicsit azért is volt csalódás, mert Chazelle filmjeit szeretem, a színészek - még a legapróbb mellékszálakat alakítók is - vérprofik. Érdekelt a téma, tetszett az életrajzi megközelítés is. Érdekes volt

Van ez így. Nem én vagyok az első ember, aki így gondolja:

Index kultúr

Filmtekercs

Puliwood

Hetedik sor közepe





2020. január 16., csütörtök

Hiro Arikawa - Az ​utazó macska krónikája

A könyv cselekményéről:


Aranyos kis könyv volt, tetszett benne, hogy kicsit bepillanthattam Japán mindennapjaiba az író segítségével. Mióta megvan B., azóta a macskák felé is nyitottabb vagyok (alapvetően kutyásként ez nagy dolog!)

Kicsit amúgy bugyuta volt a könyv stílusa, persze szerethető módon, meg nyilván megható volt, de az a fránya sznob lelkem kielégítetlen maradt.

A történet amúgy cuki, már amennyire SPOILER egy, a macskájának új gazdát kereső rákos férfi története cuki lehet. A könyvet Zebu anyukája kapta karácsonyra tőlünk, hát legjobb időzítés: a könyv olvasása közben legszívesebben a fejemet vertem volna a falba... Pár nap múlva kezdődik Zebu bátyjának limfóma-kezelése... 

Kicsit azért ez is rávetette a macska alakú árnyékát a könyv olvasására.
De azért kedves kis történet volt.

2019. szeptember 8., vasárnap

Sally Rooney - Normális emberek


A könyv cselekményéről: 



Annyiszor jött szembe 2 héten belül ez a könyv, hogy mikor apumnak ajándékot néztünk a könyvesboltban, véletlenül kinyenyerésztem magamnak ezt a könyvet. (Nem szándékoltam megvenni, de annyit nyaforásztam arról, hogy el akarom olvasni, mert a "csapból is ez folyik", hogy M. megvette nekem. 

Arra világosan emlékszem, hogy a neten többször is felugrott hirdetésben a könyv, de egy instán frissen bekövetett lány írt a könyv borítójáról. Erről: 

Az volt róla a vélemény az insta posztban, hogy érdekelte a lányt a cím alapján a regény, de a borító visszariasztotta. 

Ez egy riasztó címlap? Engem meg pont ez motivált! A regény elolvasása után pláne azt mondom, hogy zseniális választás volt. (Engem személy szerint az riaszt vissza, ha egy regényen félmeztelen fickó van, sosem vennék a kezembe olyan könyvet. Blöá.)  

No, magáról a regényről:
Nekem az írásmód (szerkesztési mód?) nem tetszett, én nem bírom, mikor a párbeszédek egymásba folynak, mármint arra gondolok, hogy nem gondolatjellel jelezte az író a párbeszédeket. Kicsit nekem néha egy nagyon alaposan megírt forgatókönyvnek tűnt - de csakis az elején. Aztán, biztosan azért is, mert megszoktam ezt a fajta írói-szerkesztői stílust, meg ahogyan mélyült a történet, úgy egyre jobban bevonzott a regény. A nyelvezete is tetszett. 

Volt a regény vége felé egy nagyon érdekes jelenet, mikor a főszereplő srác depresszióval és pánikrohamokkal küzdött, és egy totál véletlen, marginális emberi kapcsolat (találkozás) zökkentette ki ebből, s adott neki motivációt a változáshoz. Rettenetesen tetszett ez a véletlen-szerűség. 

A karakterek szimpatikusak voltak a hibáikkal együtt, én a sráccal (Conell) tudtam jobban hasonulni. Az egyik moly-hu véleményben nagyon lehúzták a két fiatal kapcsolatát, mondván, hogy kínlódás az egész, és ebben azért van valami, mert a konfliktusok forrását nagyrészt az adta, hogy nem kommunikáltak megfelelően (ami azért vicces, mert a barátságuk-szerelmük intellektuális kapcsolat is (a nyilvánvaló fizikai vonzalom mellett). 

Szóval ja, néha fárasztó volt, de számomra rettenetesen érdekes is, de nem a két főszereplő kapcsolatának alakulása miatt, hanem - szakmai ártalom - a társadalomleírás, az ír egyetemi- és értelmiségi élet leírásai miatt, amik ugyan csak díszletként a háttérben húzódtak meg, de minden ezekre irányuló mondatot imádtam. Annyira, hogy az egyik órámon fel is fogok olvasni a regényből  Bourdieu illusztrálására. Ez van, jobban izgatott egy munkás fiú helytállása az ír elitegyetemen, mint a gazdag, sérült lelkű szerelmével való kapcsolata. Én sem vagyok normális ember? :)

     

2019. július 19., péntek

Erich Kästner - Három ember a hóban

A könyvtárban van egy vicces kis könyvespolc, mindig valami speciális tematika köré gyűjtik rá az ajánlott könyveket, volt például országok szerinti ajánló is, legutóbbi látogatásomkor azonban a közös pont az ajánlott könyvekben egyedül a borítójuk színe volt.

Meg is lepődtem, mikor először megláttam a hatalmas polcot, tele kék könyvekkel. :)

Nyilván egyből odagaloppoztam, és leemeltem Erich Kästner Három ember a hóban című regényét, beleolvastam, és úgy gondoltam, jó lesz.

És jó is volt: könnyed, humoros, tele helyzetkomikummal.

Ajánló a Moly.hu-n

Tényleg jó móka volt, kicsit nekem olyan Csengetett Mylord? -os életérzésem is volt közben, meg persze sokat gondoltam olvasás közben Rejtő Jenőre és Szerb Antalra is - azért azt lássuk be, a műfaj magyar képviselői ezerszer jobbak.

Mert élvezetes olvasmány volt a Három ember a hóban, és ajánlom is mindenkinek - különösen a nyári melegben frissítő olvasni - de kicsit néha már túl bárgyú és bugyuta volt (talán a túlmagyarázások miatt?). De a nyelvezete szép, és sokszor nekem már ez is elég.

A fene egye a sznob fajtámat.

2018. december 31., hétfő

A 2018-ban látott kedvenc filmek és sorozatok

Zebulonnal szavazást tartottunk, és a következők lettek 2018 kedvencei:

Dunkirk
Ready Player One
Searching
A Quiet Place



Sorozatokat tekintve amiből választani lehetett - és félkövérrel kiemelve a "nyertesek":

  • Kidding 1. évad
  • The sinner 2. évad
  • Bodyguard (nem volt rossz)
  • Maniac (nem fogott meg)
  • Atypical 2. évad
  • Castle Rock (pffff)
  • Broad city 3. évad (őrültek, imádom őket)
  • Homeland 7. évad (az előző évadok jobbak voltak)
  • Who is America? 
  • Éles tárgyak
  • Killing Eve 1. évad (a 2. epizód az év egyik legnagyobb sorozatélménye volt nekem, de ez kevés volt a kiemeléshez)
  • Patric Melrose (ebből pedig egy-egy jelenet égett bele a retinámba - nagyon kemény témáról szól, elég jól, de talán pont a témája miatt nem tudnám kedvencek közé sorolni)
  • A szolgálólány meséje 2. évad (nyehhh, persze nézni fogjuk tovább)
  • Westworld 2. évad (bruhhhh, bénasáááág)
  • 13 reasons why 2. évad (okés)
  • Love 3. évad (? Zebu nézte, nem tudom, végig-e)
  • American Crime Story 2. évad
  • Terror (1. évad kb. a feléig, nem véletlenül kaszáltuk)
  • The Alienist 1. évad (okés volt, de nem sok maradt meg belőle)
  • American Gods 1. évad (látványos, de unalmas massza volt jó színészekkel)
  • Big Little Lies 1. évad
  • The End of the F***ing World (jó kis mini sorozat volt, remélem nem lesz folytatása)
  • The OA (fű, ez valami misztikus izé volt. Ebből se maradt meg sok, de szórakoztató volt)
  • Skam - csak én néztem 1-4. évad, nekem a 2. tetszett a legjobban. 



2018. november 24., szombat

SKAM

Amiről még írni akartam, az a Skam című norvég ifjúsági sorozat. Most daráltam le az első három évadot, és a negyedikbe még csak belekezdtem, de a lelkesedés nem hagyott alább, sőt.

M. fel is tette a kérdést - valahogy így:
"Mi a csudáért nézel egy norvég nyelvű sorozatot (angol/magyar felirattal)?"

Nos, a sorozatba két szálon futottam bele 
1) comment.com-on
2) youtube-on

Előbbit időnként áttekerem, a Skam-ról szóló cikket el is olvastam, de nem győzött meg annyira, hogy belenézzek. A másik szálon meg ugye a homofil mániám miatt bukkantak fel a 3. évad szerelmespárjáról szerkesztett rajongói videók újra meg újra, míg végül egyszer rá nem kattintottam egyre, hogy mit akar ennyire az arcomba tolni a tube. Hamar rájöttem, hogy ez az a sora, amit commenten is ajánlottak. 

Aztán az epizódokat megtaláltam először angol felirattal, majd teljesen véletlenül magyar felirattal is. A legviccesebb, hogy alapvetően a harmadik évad miatt vágtam bele, erre eddig az volt a legunalmasabb. A sorozat pedig nagyon hamar bevonzott, aminek egyrészt az az oka, hogy infantilis vagyok, másrészt az, hogy a sorozat jó. A történetek egyszerűek, hétköznapik, így hihetők is. A szereplők szerethetők, nincsenek fekete-fehér, jó kontra gonosz emberek.

A sorozat norvég középiskolások mindennapjait mutatja be, minden évad más szereplőt emel a középpontba. Az első évad az első középsulis nappal kezdődik és egy barátok nélkül maradt leány botladozását nézhetjük, ahogy szépen kialakul körülötte egy squad csupa kívülálló lányból (például csatlakozik hozzájuk a muszlim Sana, akit a elején nem annyira bírtam, de a negyedik évadra, aminek ő a főszereplője, már nagyon érdekelni kezdett), miközben a párkapcsolatával is küzd. 

A második évad (a kedvencem) totál meglepetés volt számomra, és annyira semmitmondó, klisés a történet (a "jókislány" és a "rosszfiú" egymásra talál), de mégis ehhez köthető a kedvenc jelentem:


Noora amúgy is az első évadtól a kedvencem volt, mert tényleg olyan túlidealizáltan, ugyanakkor mégis hihetően (hitelesen?) jókislány, vele tudtam a legkönnyebben azonosulni, csak én sosem voltam olyan menő. :D Az a szép amúgy a sorozatban, hogy a nagy egymásra találás mellett sok más nagyon komoly témát is érintenek benne, mint a szexuális erőszak/visszaélés, a verekedés és háború jogossága, anorexia (utóbbi totál kimondatlanul, de ehhez a témakörhöz kapcsolódik egy másik kedvenc jelenetem Noora és Vilde között). 

A harmadik évad is olyan, hogy alapvetően arról szól, hogy a főszereplő fiú megküzd a szexuális orientációjával, de emellett SPOILER a mentális betegségek, vagyis egy konkrét mentális betegség okozza a konfliktust. 

A negyedik évadból eddig 3 részt láttam, Sana és a kulturális különbségek vannak a középpontban. 

Tetszik, ahogyan a technológia megjelenik és olyan organikusan illeszkedik a fiatalok mindennapjaiba, mint a való életben. Tetszik, hogy a szórakozás, dohányzás, alkohol, füvezés ott van, de nem tolták túl a biciklit (mint a Skinsben). Tetszik, hogy egy általam nem ismert kultúrába engedett betekintést. Tetszik, hogy a színészek hihetők, hitelesek, mégis mind olyan szépek*. Tetszik, hogy a konfliktuskezelésre adnak alternatív megoldásokat az ordibáláson túl. 

Furcsa, hogy mindenki ennyire gazdag. Gondolom azért Norvégiában sem ez az átlag. Furcsa, hogy a szülők ebben a sorozatban sem jelennek meg (vagy csak nagyon marginálisan). Furcsa, hogy ami mégis kiderül a szülőkről, az elég gáz (most komolyan, a 15-17 éves gyerekeiket ott hagyják és lelépnek?! Ez derül ki Williamről, Nooraról, Evaról, Isakról).   


* Oké, most tényleg nem akarok egy Noora-fangirl klubot alapítani, de annyira szép az a kislány (na jó, 22 éves)! Egy ideig totál zavarban is voltam, hogy miért látom ennyire szépnek, aztán megvilágosodtam. Fényképen nem jön ki, de rájöttem, hogy Josefine Pettersen teljesen Tom Hiddlestone-ra emlékeztet. :D

Forrás


Forrás

2018. október-november (félig-meddig) olvasottak

Olvasni keveset olvastam, illetve igazából egy könyvet, Anna Gavalda Szerettem őt című regényét olvastam végig, egy másikkal (Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre) még szenvedek, de szerintem fel fogom adni, nem fogtak meg a karakterek, és így nem is érdekel a történetük - illemből meg minek olvassam. 

Na, de Gavalda regényéről annyit, hogy sajnos én két részletben olvastam, és a kettő rész között elég sok idő telt el, pedig ez egy egyestés regény -  az ember leül valamikor egy esős őszi szombat délután és végigolvassa. Nekem az a törés sajnos kihatott az olvasmányélményemre, pont megtörtem a regény szépen felépített érzelmi ívét. Az írásmódja nagyon furcsa volt, anyum úgy adta ide, a két könyvet, hogy a Gyógyír északi szélre a ponyva, ez meg a szépirodalom. De azok a nagyon rövid szakaszok, meg amikor nem tudod, hogy a következő bekezdés még az előző "jelenet" közvetlen folytatása vagy tíz perccel később, vagy egy nappal később történik, azért az néha zavaró volt számomra. A regény mondanivalójával meg totál nem tudok egyetérteni (nem is kell), engem - ahogy a főszereplőt is - inkább kiakasztott. Lehet túl fiatal vagyok még, meg értem, hogy egy életünk van bla, bla, de SPOILER az após akkor is egy gyáva alak volt (bár ezt ő is belátja önmagáról), így viszont akkor meg mit siránkozik. Na mindegy, biztos fiatal vagyok még ehhez. Az írásmódról még annyit, hogy szinte végig Máté (wm blogger) stílusára emlékeztetett és elég nehéz volt tőle elvonatkoztatni. :) 



2018. szeptember 17., hétfő

2018 augusztus-szeptemberi olvasottak

John Green: Csillagainkban a hiba
Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
John Banville: A tenger

2018. június 16., szombat

Olvasnivaló

Leila Slimani: Altatódal
Sarah Perry: Az essexi kígyó
Paula Hawkinw: A víz mélyén
P. D. James: A halál jár Pemberlyben
Michael Chabon: Ragyog a hold
Lukasz Orbitowski: Egy másik lélek

2018. május 6., vasárnap

Sosem voltál itt [You Were Never Really Here] 2017


Szokásos módos SPOILERES vélemény. 

Bár ezt amúgy baromira felesleges leírni, mert bármilyen filmajánló oldalt megnézek (IMDb-től a port.hun át a kritikákig) mindenhol leírnak MINDENT a filmről. 

És ezzel el is rontják az egész filmet. Én is olvastam a filmajánlókat, és szerintem ezzel a filmélményt azért kicsit elrontották. 

Szerencsére én csak annyira emlékeztem, hogy a főszereplő karakter kislányokat ment meg. De bakker, már ez is spoiler!

És most megint muszáj kicsit írnom a vesszőparipámról, a trailerekről. Hogy mennyire nem éri meg trailereket nézni, és hogy a teaser mennyivel jobb műfaj! Komolyan nem tudom amúgy, mi szükség van a trailerre, vagy miért kellett ennek a két műfajnak különválnia. Én értem, hogy be kell vonzani az embereket a moziba, de vannak filmek, aminek az atmoszféráját teszik tönkre azzal, hogy előre a szánkba rágják a dolgokat.

De olyannal ritkán találkozom, hogy a "hivatalos" írott ajánlóban "elrontják" a filmet. 

Mert a Sosem voltál itt-nek szerintem pont az a lényege, hogy szépen magadtól teszed össze a dolgokat. Magadtól jössz rá, mi történhetett a főszereplővel gyerekkorában. Magadról jössz rá, hogy FBI ügynök volt. Magadtól jössz rá, hogy katona volt. És hogy miket látott, miket élt át, aminek hatására ennyire szétcseszett a pszichéje.  Nincs kimondva, hogy az anyja Alzheimeres, nincs kimondva, hogy az ügynöke az ügynöke. Sosem mondja ki egyik szereplő sem, hogy valószínűleg a Nina apja vastagon benne volt abban, hogy a kislánya pedofilok kezére jutott, mivel a valóságot nem tudjuk meg. Csak azt, hogy a főszereplő mint GONDOL, mi történhetett. És mindezt vizuálisan kifejezve, szavak és magyarázat nélkül. 

Én azt sejtem, a rendező azt szerette volna, hogy ezekre a dolgokra a néző magától jöjjön rá. 

Azt írtam, annyit tudtam előzetesen a filmről, hogy a főszereplő elrabolt kislányokat ment meg. És hogy már ez is spolier. És mekkora! A film első 5-10 percében, míg a főszereplőnk el nem jut az ügynökég, nem tudjuk, hogy mi történt. Annyit látunk, hogy egy hotelszobában mindenféle gyanús eszközöket összeszed a főszereplőnk egy szemeteszsákba. Azt látjuk, hogy van egy véres kalapács. Hogy van egy fénykép egy kislányról, amit eléget. Hogy bujkál, a hotelből a hátsó ajtón oson ki. 

Ezek alapján arra is lehetne gondolni, hogy pont ő az agresszor. 

Na mindegy, ez már így történt, a trailereket eddig is kerültem (a Love, Simon kapcsán még majd szintén szóba fogom hozni), de valami alapján meg csak el kell dönteni, hogy egy film érdekel-e vagy sem. Eddig ott volt az írott ajánló. Most már azokat is kerülni kell?

Másrészről persze segített a film értelmezésében az "előzetes tudás", nyilván így, hogy tudtam, hogy a főszereplő a jófiú és neki kell szurkolni. Pont a film minimalizmusa (jesszu', alig volt benne párbeszéd!) és az ezzel szemben a vizuálisan nagyon is beszédes emlékkép-bevillanások teremtik meg a film sajátos hangulatát. 

A ki nem mondottság máshol is megjelenik: például amikor Joe elmegy először kimenteni Ninát, akkor a őrök leszerelését sosem mutatják élesben, hanem a biztonsági kamerákon keresztül látjuk, sokszor azt is csak utólag (azaz a rosszfiúk már a földön hevernek). Zebulonnak ez a megoldás kifejezetten nem tetszett, nekem is volt hiányérzetem, kissé "hiteltelenné" tette a figurát, másrészről tetszett, hogy nem egy "fröcsögjön a vér" típusú akciójelenetet láttunk. A rendező itt is ránk bízta, hogy elvégezzük a piszkos munkát és elképzeljük a mocskos részleteket.

És ha egy kifejezéssel kellene jellemezni ezt a filmet ez lenne: ki nem mondottság. 

A Sosem voltál itt két(-három) nagyon komoly témával foglalkozik, hiszen a gyermekprostitúcióra kényszerítés, a poszttraumás stressz szindróma és érintőlegesen az Alzheimerrel való küzdelem (vagyis egy Alzheimeres családtagról való gondoskodás nehézségei) külön-külön is kemény témák, s láttunk is már ezekkel foglalkozó nagyon jó filmeket. A Sosem voltál itt-ben tetszett, hogy annak ellenére, hogy mind a három témakör nagyon komoly és rengeteget lehetne beszélni róla filmes nyelven, a rendező kb 90 percben tudott róluk úgy mondani valamit, hogy nem éreztem kevésnek egyiket sem. 

A film erősségei még:
- A jelenet Joe és az anyja gyilkosa között zseniális volt. 
- Ami nekem a Miami helyszínelők típusú sorozatokban/filmekben mindig hiányzik: hogy ebben a filmben megmutatják, hogy egy bűnüldözéssel, rendfenntartással foglalkozó embert (itt ugye FBI ügynököt, katonát) mennyire tönkre tud tenni lelkileg a munkája. Hogy mennyire nem lehet feldolgozni azt, hogy látod mások halálát, hogy nem tudsz mindig segíteni, hogy későn érsz oda, hogy találkozol azzal, hogy felfoghatatlan gonoszság van az emberekben. Azért persze láttunk már erre példát, a zseniális The Killing mindkét nyomozója, Holden és (yo yo) Linden is nem véletlenül voltak annyira szétcsúszva. 
- Joaquin Phoenix. Ez az ember zseniális. Minden tiszteletem az olyan színészeké, mint Matthew McConaughey vagy Christian Bale, és ebbe a körbe felveszem Phoenixet is, hiszen hihetetlen, mennyire könnyen gyűlölhető karakter volt a Gladiátorban vagy mennyire imádnivaló a Her-ben és most mennyire nyomasztó a megtört magánnyomozó szerepében.     


Mások kritikái: