Sarah Winman: Bádogember

Cselekmény: moly.hu adatlap

kép forrása: moly.hu

Viszonylag ritkán jut időm arra, hogy egy nap alatt elolvassak egy könyvet, de ez most szerencsére így történt. Jó volt szinte egy levegőre, egyben elolvasni, körülbelül 10 percre raktam le, a felénél, ahol pont az elbeszélők személye is változik. Vagyis... az első részben egy Ellis nevű özvegy fickót követhetünk nyomon, ahogyan bezárkózva, az életbe belefásultan gyászol. Sok mindent gyászol, erről nem szeretnék többet írni, tessék elolvasni. :) A regény második része Ellis gyerekkori barátjának,  Michaelnek a napló-szerű füzete, nem klasszikus napló, hanem olyan, mint... Mint tudjukkié. És nem Voldemort nagyúrra gondolok a Harry Potterből. Na jó, nem fogom démonizálni. Olyan, mint wéemé.  (És persze egyáltalán nem olyan.) Töredékek, részletek, gondolat- és emlék-cunamik, amik mindig egy bizonyos fiatalkori szerelem köré szerveződnek. 

Sznob-szemmel: Közvetlenül Vonnegut után olvastam. :) Viszont voltak benne gyönyörű mondatok, és gyönyörű gondolatok, analógiák, szimbólumok, jelenetek. Mikor Michael a haldokló művész barátjának azzal kedveskedik, hogy festékárnyalatok fantázianevét sorolja... Apró, nagyon kedves emberi gesztusok. Bárcsak olyanok lennének az emberek, mint Winman mellék-karakterei. 

Bevallom, engem zavart, hogy a könyv olyan rövid (270 oldal, de rettenetesen lazán van szerkesztve, kb 16-os betűnagyság, széles margó...). Én még nagyon sokat olvastam volna Ellis, Annie és Michael hármasáról, a barátságukról, a szerelmükről. Szerettem volna sokkal többet megtudni Michael nagymamájáról, Mabelről, hogy Ellis apja miért lett olyan, amilyen, hogy mi lett Chris-szel, miután hazavitték a szülei a kórházból, hogy mi van a nyaralóban dolgozó párral, akik közül a fiú olyan jól gitározott, miket csinál mostanában Billy, meg az a pap, aki kérés nélkül szállást adott Michaelnek...    

       

Kedvenc részem (sok közül):

Eltöprengtem, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

(...)

Most néz fel. Hunyorog. Beárnyékolja a szemét az egyik kezével, az őszi napfény megcsillan a szélvédőkön. Elvigyorodik. Leteszi a deszkát, és lassan elindul felém. Félúton találkozunk. 

Hiányoztál - mondja. 

A mellkasomban egy hang, ahogy egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

Mások kritikái:

Szilivó (egy meleg srác olvas)

Gabó (Gabó olvas)

Szofisztikált macska