moly.hu adatlap
No, olvasom Szilvió nagyon pozitív véleményét, és nem tudom azt mondani, hogy nekem nem tetszett a könyv. Viszont annyira biztosan nem. Már a Normális emberekhez viszonyítva sem tetszett annyira (továbbiakban az angol eredeti címre utalva NP) . És nem tudom nem azzal összevetni. Szóval szokásos "spolieres" vélemény:
Tetszett:
Hogy maradtunk a NP közegében. Az ír értelmiségi elit, az egyetemek hangulata mellett most a művészvilág még erősebben megjelent. Mondjuk engem a NP egyetemi hangulata sokkal inkább érdekelt, mint a művészvilág. Blöá (ja, ez nem ide.)
Hogy megjelent a főszereplő, Frances betegsége. Endometriózis. Decemberben műtöttek vele, és egyből felismertem a leírás alapján. :D Ez nem vidám, nagyon tud fájni. És nagyon sok nőt érint.
Frances. Annak ellenére, amit a Nem tetszett részben fogok írni róla, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, mint a szépnek-okosnak beállított Bobbi, akitől a falra másztam.
Frances és az apja közti kapcsolat ábrázolása.
Nem tudom eldönteni, hogy mennyire zavart:
A NP-ben sem annyira szerettem a szerkesztési módot, már ami a párbeszédeket illeti. Van annak egy hangulata, hogy nincsenek klasszikus párbeszédek és nekünk, olvasóknak kell sokszor megfejteni, hogy ki mit mond, figyelemfejlesztésnek is kiváló. De én annyira nem tudtam átszellemülni ehhez, míg a NP olvasásakor egy idő után már elkapott a hangulata ennek az írásmódnak is. Most ez kimaradt, a szöveg számomra is szokszor töredékes lett, vagy megakadt az olvasás.
Ezen biztos nem segített az sem, hogy sok megszakítással olvastam. Ez sokat levonhatott az élményből, pláne mivel Szilvió meg pont azt írta, hogy egy nap alatt olvasta el, és úgy milyen jó volt.
Nem tetszett:
Művészvilág. Blöá.
Bevallom, bár lehet ezzel most olvasók tömegeit fogom elveszíteni (wahahahha), hogy én nem szerettem Sylvia Plath-tól Az üvegbúrát. Nekem csak nagyon enyhe depresszióm volt, a közelében sem voltam azoknak a dolgoknak, mint Sylvia Plath Esthere vagy a Rooney Frances-e megélt. De mégis halálra idegesítenek az ilyen depressziós sztorik, főleg ha öncsonkításos szarságok is vannak bennük. Totál elveszítem minden empátiámat és szimpátiámat. Miközben azért van sejtésem arról, hogy milyen hülyén tud gondolkodni az ember akkor, mikor depressziós. Tudom milyen, amikor semmit sincs kedvem csinálni, aztán meg amiatt érzem magam szarul (vagy inkább szó szerint szardarabnak), hogy semmit sem csináltam. Lehet pont azért idegesít halálra, mert megijeszt, túl ismerős. Bár én inkább dühnek és megvetésnek érzékelem, amit Frances kiváltott belőlem. -> persze ez lehet pozitívum is, mármint kiváltott belőle érzést, és a főszereplőnek nyilván nem kell hibátlannak lennie. De az öncsonkítástól én akkor is rosszul vagyok.
A másik, ez az állandó Marxozás-kommunistázás. Értem én, hogy ez Nyugat-Európában teljesen mást jelent, és tisztában vagyok vele, hogy Marx=/= Szovjetunió és gulág, de azért...
