2020. december 20., vasárnap

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Anyu ajánlására kölcsönöztem ki az apu-könyvtárból. 

Tetszett a könyv, bár bevallom, kicsit lassan húzott be, apránként olvastam el az elejét, többnapos kihagyásokkal, aztán az utolsó harmadát már egy szuszra. (Nem egy hosszú regény.)


Nagyon szép az atmoszférateremtése Bariacco-nak, de a regény olvasása során folyamatosan volt egy kis hiányérzetem, hogy egy csomó dolgot nem mond ki "rendesen" a szerző, s inkább ránk, olvasókra és a mi fantáziánkra bízza, találjuk ki. Ilyenek például maguk a portrék is, de sokszor az elvileg fontos és meghatározó mondatok, amiket a szereplők közölnek egymással.

No, Rebecca karaktere nyilván a kedvencem volt, a címszereplő Gwynt is egészen bírtam, meg persze a fejkendős hölgyet, Tomot, a villanykörte-készítőt... Olvastam olyan könyveket, ahol nem volt sok szimpatikus karakter, ebben a könyvben mindenki szerethető volt. (Valamennyire még a fiatal lány is, akiről az utolsó portré készült.) 


2020. november 25., szerda

Nick Hornby: A meztelen Juliet

cselekményleírás: moly.hu adatlap


Annyira szeretném szeretni Hornby-t, de nem tudom annyira élvezni a könyveit, mint amennyire vágyom rá, hogy élvezzem őket. Ennek ellenére mégis olvasom, és előre tudom - mert máris listám van róla - hogy el szeretném olvasni a Hogyan legyünk jók?, a Vicces lány és az Olyan, mint te című könyveit is. 

No, Juliet. A meztelen Juliet. Szereplők. Adva van két harmincas hétköznapi karakter, egy főiskolai tanár és egy muzeológus. Meg egy felelőtlen, seggarc kivénhedt rocksztár. És ki az a karakter, akitől nem mászok falra? Nyilván az utóbbi. Ezzel mondjuk meglepett Hornby. Azzal is, hogy a főszereplő nőt mennyire nem tudtam megkedvelni. A fickóját pláne. Tényleg a kivénhedt, exalkoholista, extehetségű exrocksztár és sokszorosan bukott apa az egyetlen jófej főkarakter? Ahhh, ne mááár!  

A történet tetszett, kellően hihetetlen (hogy érdekes legyen), mégis kellően hiteles (hogy azért mégis hihető legyen), a végén a "poén" az nagyon bejött.  

A filmre azért kíváncsi vagyok, valamikor azt is megnézem. 

2020. november 15., vasárnap

Frissített bakancs

Grecsó Krisztián: Vera
Paul Auster: New-York trilógia
John Maxwell Coetzee: A barbárokra várva
John Green: Papírvárosok
Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter: Az emberek országa
Leila Slimani: Altatódal
Sarah Perry: Az essexi kígyó
Michael Chabon: Ragyog a hold
Ben H. Winters: Földalatti légitársaság
Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek
J.P. Delaney: A lány a múltból
Alice Feeney: Időnként hazudok
Szilasi László: Kései házasság
Christopher Priest: Kifordított világ
Vlagyimir Szorokin: Manaraga

2020. október 24., szombat

Sarah Winman: Bádogember

Cselekmény: moly.hu adatlap

kép forrása: moly.hu

Viszonylag ritkán jut időm arra, hogy egy nap alatt elolvassak egy könyvet, de ez most szerencsére így történt. Jó volt szinte egy levegőre, egyben elolvasni, körülbelül 10 percre raktam le, a felénél, ahol pont az elbeszélők személye is változik. Vagyis... az első részben egy Ellis nevű özvegy fickót követhetünk nyomon, ahogyan bezárkózva, az életbe belefásultan gyászol. Sok mindent gyászol, erről nem szeretnék többet írni, tessék elolvasni. :) A regény második része Ellis gyerekkori barátjának,  Michaelnek a napló-szerű füzete, nem klasszikus napló, hanem olyan, mint... Mint tudjukkié. És nem Voldemort nagyúrra gondolok a Harry Potterből. Na jó, nem fogom démonizálni. Olyan, mint wéemé.  (És persze egyáltalán nem olyan.) Töredékek, részletek, gondolat- és emlék-cunamik, amik mindig egy bizonyos fiatalkori szerelem köré szerveződnek. 

Sznob-szemmel: Közvetlenül Vonnegut után olvastam. :) Viszont voltak benne gyönyörű mondatok, és gyönyörű gondolatok, analógiák, szimbólumok, jelenetek. Mikor Michael a haldokló művész barátjának azzal kedveskedik, hogy festékárnyalatok fantázianevét sorolja... Apró, nagyon kedves emberi gesztusok. Bárcsak olyanok lennének az emberek, mint Winman mellék-karakterei. 

Bevallom, engem zavart, hogy a könyv olyan rövid (270 oldal, de rettenetesen lazán van szerkesztve, kb 16-os betűnagyság, széles margó...). Én még nagyon sokat olvastam volna Ellis, Annie és Michael hármasáról, a barátságukról, a szerelmükről. Szerettem volna sokkal többet megtudni Michael nagymamájáról, Mabelről, hogy Ellis apja miért lett olyan, amilyen, hogy mi lett Chris-szel, miután hazavitték a szülei a kórházból, hogy mi van a nyaralóban dolgozó párral, akik közül a fiú olyan jól gitározott, miket csinál mostanában Billy, meg az a pap, aki kérés nélkül szállást adott Michaelnek...    

       

Kedvenc részem (sok közül):

Eltöprengtem, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

(...)

Most néz fel. Hunyorog. Beárnyékolja a szemét az egyik kezével, az őszi napfény megcsillan a szélvédőkön. Elvigyorodik. Leteszi a deszkát, és lassan elindul felém. Félúton találkozunk. 

Hiányoztál - mondja. 

A mellkasomban egy hang, ahogy egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 


Mások kritikái:

Szilivó (egy meleg srác olvas)

Gabó (Gabó olvas)

Szofisztikált macska



2020. szeptember 26., szombat

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvtári polcon vettem észre, megtetszett a címe. 

Köszönöm Ishiguro, hogy ilyen szép címet adtál a könyvednek (és neked is, fordító)! Mert csak ezért találtam rá és ezért olvastam el ezt a gyönyörű könyvet! 

Moly.hun olvastam egy nagyon találó értékelést:

"A mű elején csak mosolyog az ember [a főszereplő főkomornyik]  fontoskodó eszmefuttatásain a méltóságról, s ahogy haladunk a történetben, úgy hervad le arcunkról a mosoly, és kezdünk mi is komolyan gondolkodni a kérdésről. Csak mi már arra is rákérdezünk, amire a komornyik makacsul végig nem akar: hogy megérte-e? Hogy a méltóság és a boldogság összeférnek-e." 

Nekem a gyengém amúgy ez a világ, és pont ez a mosolylehervadós érzés van bennem mindig, mikor Szabó Magdától vagy Márai Sándortól vagy Szerb Antaltól vagy Stefan Zweigtől olvasok, mert van egy szépséges pátosza annak a régi "szép világnak", amikről ők írnak (akkor is, ha nem egy időben éltek: Zweig 1942-ben meghalt, Ishiguro regénye az 1950-es évek végén játszódik). 

És a pátosz mögött ott van persze azoknak a koroknak is minden mocska. De hiába van ott a kérdés, hogy megérte-e, meg hogy mennyire kötött volt az a világ, és mennyivel jobb most élni, néha mégis... 

Nem akarok én abban a korban élni, félre ne értsétek, én amúgy sem egy elegáns polgári szalonban üldögélnék, hanem egy hajdúsági tanyán fejném a család összvagyonát, de mégis...

Volt valami elegancia, valami tartás az emberekben, ami mintha eltűnt volna. Amit egyrészről megmosolygok és másrészről mégis vágyom rá. Van erre egy jó példám.

Az egyik professzorunk Budapestről jár tanítani, hetvenes emeritus. Egyik alkalommal elnézést kért, amiért kissé feldúltan érkezett, de - mesélte - nem tud túllendülni azon az udvariatlanságon, hogy az IC vonat fülkéjében a vele utazó férfi csak úgy, kérdés nélkül levette a zakóját. Kérdés nélkül! 

Én már eleve a problémát sem értem, mármint IQ-val felfogom, protokoll meg minden, ismerem a szabályokat, de annyira nem tartom lényegesnek. Mennyi minden más fontosabb, mint egy hülye "zakólevételi protokoll". Ha melege volt, hát levette a zakóját. Nagy ügy! 

Rettenetesen avíttnak és álszent dolognak tartom, ha ezeket a szabályokat alkalmazzuk. Mármint egy ember megítélésben tényleg az a fontos, hogy kérdés nélkül leveszi-e a zakóját vagy sem? Nekem például fontosabb szempont, hogy valaki ne szemeteljen vagy ne foglalja el jogtalanul a fogyatékosoknak fenntartott parkolóhelyet. 

Mégis van ebben valami nagyon szép is. És nem csak elegancia, nem csak tartás A másikra, a többiekre való odafigyelés. Egy belülről fakadó külső kontroll. 

Talán ez kezd eltűnni a világból, amikor mindenki azzal van elfoglalva, hogy neki milyen jogai vannak. A többi emberről,  meg a társadalmi szabályokról, "kötelességekről" meg megfeledkezünk. Például, hogy megkérdezzük a többi utast, hogy levehetjük-e a zakónkat. 
    

moly.hu adatlap (itt olvasható sok ajánlás-elemzés is)

2020. szeptember 23., szerda

Igazolt hiányzás

 



Második nekifutás lesz, évek óta figyel a polcon, hogy próbálkozom-e vele újra vagy visszaviszem végre anyumékhoz. 

Most adok neki még egy esélyt, az első pár oldal újból halálra idegesített. :) De most megpróbálok legalább a feléig eljutni. Ha akkor is idegesíteni fog, akkor jöhet valami más. 

Pl. az Iskola a határon, szintén újraolvasás...


2020. szeptember 22., kedd

Rooney: Baráti beszélgetések - vélemény

moly.hu adatlap

No, olvasom Szilvió nagyon pozitív véleményét, és nem tudom azt mondani, hogy nekem nem tetszett a könyv. Viszont annyira biztosan nem. Már a Normális emberekhez viszonyítva sem tetszett annyira (továbbiakban az angol eredeti címre utalva NP) . És nem tudom nem azzal összevetni. Szóval szokásos "spolieres" vélemény:

Tetszett:

Hogy maradtunk a NP közegében. Az ír értelmiségi elit, az egyetemek hangulata mellett most a művészvilág még erősebben megjelent. Mondjuk engem a NP egyetemi hangulata sokkal inkább érdekelt, mint a művészvilág. Blöá  (ja, ez nem ide.) 

Hogy megjelent a főszereplő, Frances betegsége. Endometriózis. Decemberben műtöttek vele, és egyből felismertem a leírás alapján. :D Ez nem vidám, nagyon tud fájni. És nagyon sok nőt érint. 

Frances. Annak ellenére, amit a Nem tetszett részben fogok írni róla, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, mint a szépnek-okosnak beállított Bobbi, akitől a falra másztam. 

Frances és az apja közti kapcsolat ábrázolása. 


Nem tudom eldönteni, hogy mennyire zavart:

A NP-ben sem annyira szerettem a szerkesztési módot, már ami a párbeszédeket illeti. Van annak egy hangulata, hogy nincsenek klasszikus párbeszédek és nekünk, olvasóknak kell sokszor megfejteni, hogy ki mit mond, figyelemfejlesztésnek is kiváló. De én annyira nem tudtam átszellemülni ehhez, míg a NP olvasásakor egy idő után már elkapott a hangulata ennek az írásmódnak is. Most ez kimaradt, a szöveg számomra is szokszor töredékes lett, vagy megakadt az olvasás.    

Ezen biztos nem segített az sem, hogy sok megszakítással olvastam. Ez sokat levonhatott az élményből, pláne mivel Szilvió meg pont azt írta, hogy egy nap alatt olvasta el, és úgy milyen jó volt.

 

Nem tetszett:  

Művészvilág. Blöá. 

Bevallom, bár lehet ezzel most olvasók tömegeit fogom elveszíteni (wahahahha), hogy én nem szerettem Sylvia Plath-tól Az üvegbúrát. Nekem csak nagyon enyhe depresszióm volt, a közelében sem voltam azoknak a dolgoknak, mint Sylvia Plath Esthere vagy a Rooney Frances-e megélt. De mégis halálra idegesítenek az ilyen depressziós sztorik, főleg ha öncsonkításos szarságok is vannak bennük. Totál elveszítem minden empátiámat és szimpátiámat. Miközben azért van sejtésem arról, hogy milyen hülyén tud gondolkodni az ember akkor, mikor depressziós. Tudom milyen, amikor semmit sincs kedvem csinálni, aztán meg amiatt érzem magam szarul (vagy inkább szó szerint szardarabnak), hogy semmit sem csináltam. Lehet pont azért idegesít halálra, mert megijeszt, túl ismerős. Bár én inkább dühnek és megvetésnek érzékelem, amit Frances kiváltott belőlem. -> persze ez lehet pozitívum is, mármint kiváltott belőle érzést, és a főszereplőnek nyilván nem kell hibátlannak lennie. De az öncsonkítástól én akkor is rosszul vagyok.   

A másik, ez az állandó Marxozás-kommunistázás. Értem én, hogy ez Nyugat-Európában teljesen mást jelent, és tisztában vagyok vele, hogy Marx=/= Szovjetunió és gulág, de azért...  


2020. szeptember 9., szerda

Szép új világ, Dűne

 A Szép új világ sorozatot nagyon szeretném megnézni, bár rettegek, hogy bűn rossz. Láttam promóciós képeket, azok alapján az. A trailer alapján az. IMDb-n 7.1, ami viszont nem olyan gáz. (Igaz, még csak 5000 fő értékelt).  

Persze a Peacock nevű szolgáltató sugározza. Persze kis hazánkban nem elérhető (most még). Marad a kölcsönzés. 


Viszont!

Kirakták a Dűne trailerét is, belenéztem az elejébe, mert ugye az a szabály, hogy nem nézünk előzeteseket, csak ha mi magunk vágtuk. Szóval nem nézünk.

És annyira arra gondoltam, hogy legyen jó, legyen jó, legyen jó!

A Tenet friss moziélmény, hatalmas csalódás volt, pedig azt is annyira vártam, annyira szerettem volna, hogy jó legyen! (Nem az.) 

Amennyit láttam, annyi alapján a Dűne jó lesz. És Timothée Chalamet továbbra is szépséges, és még csak 25 éves (zokogok!).  Nyeszlett és nekem ez a gyengém. 






2020. augusztus 26., szerda

Rooney: Baráti beszélgetések

Mivel a Normális emberek is tetszett, így egyértelmű volt, hogy születésnapomra Rooney új könyvét fogom kérni, azóta viszont a polcon várja, hogy levegyem végre. 

Nem szeretek párhuzamosan olvasni, de most mégis félretolom kicsit a vaják forradásokkal teli, izmos testét... mármint a forradásokkal teli, izmos testéről szóló, félig elolvasott könyvet (szegény Sapkowski, ha ezt olvasná...) és leemelem a Baráti beszélgetéseket. 

A borító tetszik, nem annyira, mint a Normális embereké, de azért vannak elvárásaim. Anyum megállapította, hogy ez nem igazán szépirodalom, gondolom beleolvasott, mielőtt szülinapomkor átadták, és biztos igaza is van, de feltételezem, hogy akkor is magasabb röptű lesz, mint A megvetés ideje (Fú, nem kímélem ma Sapkowskit!) 


Élménybeszámoló később várható. :)

2020. augusztus 18., kedd

First Man (Első ember) - 2018

IMDB adatlap

Port.hu adatlap 


A téma érdekelt minket Zebuval, azért ezt a filmet választottuk ki, és ez a rész rendben is volt. Ami érdekes, hogy túl hosszú volt, és mégis: sok mindent nem tudtunk meg belőle mélységében sem Neil Armstrongról, sem az 1969-es Holdra szállásról - utóbbiról talán kicsit többet. Ami egy életrajzi film esetében érdekes... 

És nekem a drámai szál nem ütött. Nem értettem, nem tudta valahogy a film átadni, hogy mi az összefüggés a lányát gyászoló apa és a világűrt (na jó, a Holdat) meghódítani vágyó NASA mérnök között? 

Miért kellett a filmbe belevinni irreális dolgokat? Armstrong a filmben beledobja a kislánya karkötőjét az egyik holdkráterbe - gondolom ez a gyászfolyamat elfogadás szakaszát szimbolizálta volna, de a valóságban nem történt ilyen (gondolom a millió protokoll miatt nem is történhetett volna) és ráadásul katarzist sem okozott. 

Nem működött az, ami az Interstellarban vagy az egyik nagy kedvencemben, az Érkezésben (Arrival) igen. (Mindkét film kötelező darab, utóbbit érdemes kétszer is megnézni - teljesen más filmélményt ad másodjára, mikor már tudod.)

Ami mégis működött - és erre írtam, hogy a Holdra szállásról azért megtudtunk többet - az az, hogy mennyi idő, pénz, energia és emberélet volt az ára. Utóbbi az, amit fel sem tudok fogni, hogyan lehetett ennyi halált feldolgozni - persze láthattuk, hogy körülbelül sehogy. 

Kicsit azért is volt csalódás, mert Chazelle filmjeit szeretem, a színészek - még a legapróbb mellékszálakat alakítók is - vérprofik. Érdekelt a téma, tetszett az életrajzi megközelítés is. Érdekes volt

Van ez így. Nem én vagyok az első ember, aki így gondolja:

Index kultúr

Filmtekercs

Puliwood

Hetedik sor közepe





2020. január 16., csütörtök

Hiro Arikawa - Az ​utazó macska krónikája

A könyv cselekményéről:


Aranyos kis könyv volt, tetszett benne, hogy kicsit bepillanthattam Japán mindennapjaiba az író segítségével. Mióta megvan B., azóta a macskák felé is nyitottabb vagyok (alapvetően kutyásként ez nagy dolog!)

Kicsit amúgy bugyuta volt a könyv stílusa, persze szerethető módon, meg nyilván megható volt, de az a fránya sznob lelkem kielégítetlen maradt.

A történet amúgy cuki, már amennyire SPOILER egy, a macskájának új gazdát kereső rákos férfi története cuki lehet. A könyvet Zebu anyukája kapta karácsonyra tőlünk, hát legjobb időzítés: a könyv olvasása közben legszívesebben a fejemet vertem volna a falba... Pár nap múlva kezdődik Zebu bátyjának limfóma-kezelése... 

Kicsit azért ez is rávetette a macska alakú árnyékát a könyv olvasására.
De azért kedves kis történet volt.