2018. november 24., szombat

SKAM

Amiről még írni akartam, az a Skam című norvég ifjúsági sorozat. Most daráltam le az első három évadot, és a negyedikbe még csak belekezdtem, de a lelkesedés nem hagyott alább, sőt.

M. fel is tette a kérdést - valahogy így:
"Mi a csudáért nézel egy norvég nyelvű sorozatot (angol/magyar felirattal)?"

Nos, a sorozatba két szálon futottam bele 
1) comment.com-on
2) youtube-on

Előbbit időnként áttekerem, a Skam-ról szóló cikket el is olvastam, de nem győzött meg annyira, hogy belenézzek. A másik szálon meg ugye a homofil mániám miatt bukkantak fel a 3. évad szerelmespárjáról szerkesztett rajongói videók újra meg újra, míg végül egyszer rá nem kattintottam egyre, hogy mit akar ennyire az arcomba tolni a tube. Hamar rájöttem, hogy ez az a sora, amit commenten is ajánlottak. 

Aztán az epizódokat megtaláltam először angol felirattal, majd teljesen véletlenül magyar felirattal is. A legviccesebb, hogy alapvetően a harmadik évad miatt vágtam bele, erre eddig az volt a legunalmasabb. A sorozat pedig nagyon hamar bevonzott, aminek egyrészt az az oka, hogy infantilis vagyok, másrészt az, hogy a sorozat jó. A történetek egyszerűek, hétköznapik, így hihetők is. A szereplők szerethetők, nincsenek fekete-fehér, jó kontra gonosz emberek.

A sorozat norvég középiskolások mindennapjait mutatja be, minden évad más szereplőt emel a középpontba. Az első évad az első középsulis nappal kezdődik és egy barátok nélkül maradt leány botladozását nézhetjük, ahogy szépen kialakul körülötte egy squad csupa kívülálló lányból (például csatlakozik hozzájuk a muszlim Sana, akit a elején nem annyira bírtam, de a negyedik évadra, aminek ő a főszereplője, már nagyon érdekelni kezdett), miközben a párkapcsolatával is küzd. 

A második évad (a kedvencem) totál meglepetés volt számomra, és annyira semmitmondó, klisés a történet (a "jókislány" és a "rosszfiú" egymásra talál), de mégis ehhez köthető a kedvenc jelentem:


Noora amúgy is az első évadtól a kedvencem volt, mert tényleg olyan túlidealizáltan, ugyanakkor mégis hihetően (hitelesen?) jókislány, vele tudtam a legkönnyebben azonosulni, csak én sosem voltam olyan menő. :D Az a szép amúgy a sorozatban, hogy a nagy egymásra találás mellett sok más nagyon komoly témát is érintenek benne, mint a szexuális erőszak/visszaélés, a verekedés és háború jogossága, anorexia (utóbbi totál kimondatlanul, de ehhez a témakörhöz kapcsolódik egy másik kedvenc jelenetem Noora és Vilde között). 

A harmadik évad is olyan, hogy alapvetően arról szól, hogy a főszereplő fiú megküzd a szexuális orientációjával, de emellett SPOILER a mentális betegségek, vagyis egy konkrét mentális betegség okozza a konfliktust. 

A negyedik évadból eddig 3 részt láttam, Sana és a kulturális különbségek vannak a középpontban. 

Tetszik, ahogyan a technológia megjelenik és olyan organikusan illeszkedik a fiatalok mindennapjaiba, mint a való életben. Tetszik, hogy a szórakozás, dohányzás, alkohol, füvezés ott van, de nem tolták túl a biciklit (mint a Skinsben). Tetszik, hogy egy általam nem ismert kultúrába engedett betekintést. Tetszik, hogy a színészek hihetők, hitelesek, mégis mind olyan szépek*. Tetszik, hogy a konfliktuskezelésre adnak alternatív megoldásokat az ordibáláson túl. 

Furcsa, hogy mindenki ennyire gazdag. Gondolom azért Norvégiában sem ez az átlag. Furcsa, hogy a szülők ebben a sorozatban sem jelennek meg (vagy csak nagyon marginálisan). Furcsa, hogy ami mégis kiderül a szülőkről, az elég gáz (most komolyan, a 15-17 éves gyerekeiket ott hagyják és lelépnek?! Ez derül ki Williamről, Nooraról, Evaról, Isakról).   


* Oké, most tényleg nem akarok egy Noora-fangirl klubot alapítani, de annyira szép az a kislány (na jó, 22 éves)! Egy ideig totál zavarban is voltam, hogy miért látom ennyire szépnek, aztán megvilágosodtam. Fényképen nem jön ki, de rájöttem, hogy Josefine Pettersen teljesen Tom Hiddlestone-ra emlékeztet. :D

Forrás


Forrás

2018. október-november (félig-meddig) olvasottak

Olvasni keveset olvastam, illetve igazából egy könyvet, Anna Gavalda Szerettem őt című regényét olvastam végig, egy másikkal (Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre) még szenvedek, de szerintem fel fogom adni, nem fogtak meg a karakterek, és így nem is érdekel a történetük - illemből meg minek olvassam. 

Na, de Gavalda regényéről annyit, hogy sajnos én két részletben olvastam, és a kettő rész között elég sok idő telt el, pedig ez egy egyestés regény -  az ember leül valamikor egy esős őszi szombat délután és végigolvassa. Nekem az a törés sajnos kihatott az olvasmányélményemre, pont megtörtem a regény szépen felépített érzelmi ívét. Az írásmódja nagyon furcsa volt, anyum úgy adta ide, a két könyvet, hogy a Gyógyír északi szélre a ponyva, ez meg a szépirodalom. De azok a nagyon rövid szakaszok, meg amikor nem tudod, hogy a következő bekezdés még az előző "jelenet" közvetlen folytatása vagy tíz perccel később, vagy egy nappal később történik, azért az néha zavaró volt számomra. A regény mondanivalójával meg totál nem tudok egyetérteni (nem is kell), engem - ahogy a főszereplőt is - inkább kiakasztott. Lehet túl fiatal vagyok még, meg értem, hogy egy életünk van bla, bla, de SPOILER az após akkor is egy gyáva alak volt (bár ezt ő is belátja önmagáról), így viszont akkor meg mit siránkozik. Na mindegy, biztos fiatal vagyok még ehhez. Az írásmódról még annyit, hogy szinte végig Máté (wm blogger) stílusára emlékeztetett és elég nehéz volt tőle elvonatkoztatni. :)