Kaffka Margit: Hangyaboly

Cselekményleírás és moly.hu adatlap

Nehezen vonzott be a történet, nagyon furcsa volt a szövegszerkesztés, a nyelvezet. A zárdai élet bemutatása viszont nagyon tetszett, persze én mindent a régi iskolám helyszínein képzeltem el. A szereplők közül a korszellemmel haladó, reformista Virginia volt a kedvencem, meg a kis öreg pap,  a Szelényi, míg a kvázi főszereplő Király Erzsi számomra annyira nem tűnt reálisnak. Lehet azért is, mert a zárda "politikai élete" sokkal jobban érdekelt volna, mint a "szerelmi szál", ami viszont szerintem jobban volt megírva. A regény rövid, és nem igazán ismertem meg a karaktereket, minden olyan gyorsan történt.

Lehet azért vártam tőle többet, mert azt hittem, hogy Szabó Magdás lesz,nyilván nem úgy, hogy teljesen az a stílus, de hasonló katartikus élményt vártam, vagy egy olyan Szerb Antalos "utazást". Hát, nem azt kaptam. Kicsit a csíkos könyvek és a felnőtt szépirodalom határán helyezném el, kissé inkább utóbbi felé billenve. 

Azért majd adok egy esélyt a Színek és éveknek is - később, mert négy olvasatlan és két félbehagyott könyv vár még rám a polcon.    

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Anyu ajánlására kölcsönöztem ki az apu-könyvtárból. 

Tetszett a könyv, bár bevallom, kicsit lassan húzott be, apránként olvastam el az elejét, többnapos kihagyásokkal, aztán az utolsó harmadát már egy szuszra. (Nem egy hosszú regény.)

cselekményleírás a moly.hu-n

Nagyon szép az atmoszférateremtése Bariacco-nak, de a regény olvasása során folyamatosan volt egy kis hiányérzetem, hogy egy csomó dolgot nem mond ki "rendesen" a szerző, s inkább ránk, olvasókra és a mi fantáziánkra bízza, találjuk ki. Ilyenek például maguk a portrék is, de sokszor az elvileg fontos és meghatározó mondatok, amiket a szereplők közölnek egymással.

No, Rebecca karaktere nyilván a kedvencem volt, a címszereplő Gwynt is egészen bírtam, meg persze a fejkendős hölgyet, Tomot, a villanykörte-készítőt... Olvastam olyan könyveket, ahol nem volt sok szimpatikus karakter, ebben a könyvben mindenki szerethető volt. (Valamennyire még a fiatal lány is, akiről az utolsó portré készült.) 

Nick Hornby: A meztelen Juliet

cselekményleírás: moly.hu adatlap

Annyira szeretném szeretni Hornby-t, de nem tudom annyira élvezni a könyveit, mint amennyire vágyom rá, hogy élvezzem őket. Ennek ellenére mégis olvasom, és előre tudom - mert máris listám van róla - hogy el szeretném olvasni a Hogyan legyünk jók?, a Vicces lány és az Olyan, mint te című könyveit is. 

No, Juliet. A meztelen Juliet. Szereplők. Adva van két harmincas hétköznapi karakter, egy főiskolai tanár és egy muzeológus. Meg egy felelőtlen, seggarc kivénhedt rocksztár. És ki az a karakter, akitől nem mászok falra? Nyilván az utóbbi. Ezzel mondjuk meglepett Hornby. Azzal is, hogy a főszereplő nőt mennyire nem tudtam megkedvelni. A fickóját pláne. Tényleg a kivénhedt, exalkoholista, extehetségű exrocksztár és sokszorosan bukott apa az egyetlen jófej főkarakter? Ahhh, ne mááár!  

A történet tetszett, kellően hihetetlen (hogy érdekes legyen), mégis kellően hiteles (hogy azért mégis hihető legyen), a végén a "poén" az nagyon bejött.  

A filmre azért kíváncsi vagyok, valamikor azt is megnézem. 

Frissített bakancs

Grecsó Krisztián: Vera
Paul Auster: New-York trilógia
John Maxwell Coetzee: A barbárokra várva
John Green: Papírvárosok
Mészöly Ágnes - Molnár T. Eszter: Az emberek országa
Leila Slimani: Altatódal
Sarah Perry: Az essexi kígyó
Michael Chabon: Ragyog a hold
Ben H. Winters: Földalatti légitársaság
Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek
J.P. Delaney: A lány a múltból
Alice Feeney: Időnként hazudok

Szilasi László: Kései házasság

Christopher Priest: Kifordított világ

Vlagyimir Szorokin: Manaraga

Sarah Winman: Bádogember

Cselekmény: moly.hu adatlap

kép forrása: moly.hu

Viszonylag ritkán jut időm arra, hogy egy nap alatt elolvassak egy könyvet, de ez most szerencsére így történt. Jó volt szinte egy levegőre, egyben elolvasni, körülbelül 10 percre raktam le, a felénél, ahol pont az elbeszélők személye is változik. Vagyis... az első részben egy Ellis nevű özvegy fickót követhetünk nyomon, ahogyan bezárkózva, az életbe belefásultan gyászol. Sok mindent gyászol, erről nem szeretnék többet írni, tessék elolvasni. :) A regény második része Ellis gyerekkori barátjának,  Michaelnek a napló-szerű füzete, nem klasszikus napló, hanem olyan, mint... Mint tudjukkié. És nem Voldemort nagyúrra gondolok a Harry Potterből. Na jó, nem fogom démonizálni. Olyan, mint wéemé.  (És persze egyáltalán nem olyan.) Töredékek, részletek, gondolat- és emlék-cunamik, amik mindig egy bizonyos fiatalkori szerelem köré szerveződnek. 

Sznob-szemmel: Közvetlenül Vonnegut után olvastam. :) Viszont voltak benne gyönyörű mondatok, és gyönyörű gondolatok, analógiák, szimbólumok, jelenetek. Mikor Michael a haldokló művész barátjának azzal kedveskedik, hogy festékárnyalatok fantázianevét sorolja... Apró, nagyon kedves emberi gesztusok. Bárcsak olyanok lennének az emberek, mint Winman mellék-karakterei. 

Bevallom, engem zavart, hogy a könyv olyan rövid (270 oldal, de rettenetesen lazán van szerkesztve, kb 16-os betűnagyság, széles margó...). Én még nagyon sokat olvastam volna Ellis, Annie és Michael hármasáról, a barátságukról, a szerelmükről. Szerettem volna sokkal többet megtudni Michael nagymamájáról, Mabelről, hogy Ellis apja miért lett olyan, amilyen, hogy mi lett Chris-szel, miután hazavitték a szülei a kórházból, hogy mi van a nyaralóban dolgozó párral, akik közül a fiú olyan jól gitározott, miket csinál mostanában Billy, meg az a pap, aki kérés nélkül szállást adott Michaelnek...    

       

Kedvenc részem (sok közül):

Eltöprengtem, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

(...)

Most néz fel. Hunyorog. Beárnyékolja a szemét az egyik kezével, az őszi napfény megcsillan a szélvédőkön. Elvigyorodik. Leteszi a deszkát, és lassan elindul felém. Félúton találkozunk. 

Hiányoztál - mondja. 

A mellkasomban egy hang, ahogy egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan. 

Mások kritikái:

Szilivó (egy meleg srác olvas)

Gabó (Gabó olvas)

Szofisztikált macska

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvtári polcon vettem észre, megtetszett a címe. 

Köszönöm Ishiguro, hogy ilyen szép címet adtál a könyvednek (és neked is, fordító)! Mert csak ezért találtam rá és ezért olvastam el ezt a gyönyörű könyvet! 

Moly.hun olvastam egy nagyon találó értékelést:

"A mű elején csak mosolyog az ember [a főszereplő főkomornyik]  fontoskodó eszmefuttatásain a méltóságról, s ahogy haladunk a történetben, úgy hervad le arcunkról a mosoly, és kezdünk mi is komolyan gondolkodni a kérdésről. Csak mi már arra is rákérdezünk, amire a komornyik makacsul végig nem akar: hogy megérte-e? Hogy a méltóság és a boldogság összeférnek-e." 

Nekem a gyengém amúgy ez a világ, és pont ez a mosolylehervadós érzés van bennem mindig, mikor Szabó Magdától vagy Márai Sándortól vagy Szerb Antaltól vagy Stefan Zweigtől olvasok, mert van egy szépséges pátosza annak a régi "szép világnak", amikről ők írnak (akkor is, ha nem egy időben éltek: Zweig 1942-ben meghalt, Ishiguro regénye az 1950-es évek végén játszódik). 

És a pátosz mögött ott van persze azoknak a koroknak is minden mocska. De hiába van ott a kérdés, hogy megérte-e, meg hogy mennyire kötött volt az a világ, és mennyivel jobb most élni, néha mégis... 

Nem akarok én abban a korban élni, félre ne értsétek, én amúgy sem egy elegáns polgári szalonban üldögélnék, hanem egy hajdúsági tanyán fejném a család összvagyonát, de mégis...

Volt valami elegancia, valami tartás az emberekben, ami mintha eltűnt volna. Amit egyrészről megmosolygok és másrészről mégis vágyom rá. Van erre egy jó példám.

Az egyik professzorunk Budapestről jár tanítani, hetvenes emeritus. Egyik alkalommal elnézést kért, amiért kissé feldúltan érkezett, de - mesélte - nem tud túllendülni azon az udvariatlanságon, hogy az IC vonat fülkéjében a vele utazó férfi csak úgy, kérdés nélkül levette a zakóját. Kérdés nélkül! 

Én már eleve a problémát sem értem, mármint IQ-val felfogom, protokoll meg minden, ismerem a szabályokat, de annyira nem tartom lényegesnek. Mennyi minden más fontosabb, mint egy hülye "zakólevételi protokoll". Ha melege volt, hát levette a zakóját. Nagy ügy! 

Rettenetesen avíttnak és álszent dolognak tartom, ha ezeket a szabályokat alkalmazzuk. Mármint egy ember megítélésben tényleg az a fontos, hogy kérdés nélkül leveszi-e a zakóját vagy sem? Nekem például fontosabb szempont, hogy valaki ne szemeteljen vagy ne foglalja el jogtalanul a fogyatékosoknak fenntartott parkolóhelyet. 

Mégis van ebben valami nagyon szép is. És nem csak elegancia, nem csak tartás A másikra, a többiekre való odafigyelés. Egy belülről fakadó külső kontroll. 

Talán ez kezd eltűnni a világból, amikor mindenki azzal van elfoglalva, hogy neki milyen jogai vannak. A többi emberről,  meg a társadalmi szabályokról, "kötelességekről" meg megfeledkezünk. Például, hogy megkérdezzük a többi utast, hogy levehetjük-e a zakónkat. 

    

moly.hu adatlap (itt olvasható sok ajánlás-elemzés is)

Igazolt hiányzás

 

Második nekifutás lesz, évek óta figyel a polcon, hogy próbálkozom-e vele újra vagy visszaviszem végre anyumékhoz. 

Most adok neki még egy esélyt, az első pár oldal újból halálra idegesített. :) De most megpróbálok legalább a feléig eljutni. Ha akkor is idegesíteni fog, akkor jöhet valami más. 

Pl. az Iskola a határon, szintén újraolvasás...