Végigvittem a Blood and Wine kiegészítőt is. Annyira imádtam!
Persze, azok a gyengeségek, amiket nem bírok, továbbra is megmaradtak (pl. az irányítás, különösen a fogyatékos Cockroach-é), de tetszett, hogy volt (már-már Fable-szintű) humor a történetben.
Rettenetesen élveztem, hogy végre süt a nap, és gyönyörű a táj, de nem unalmas módon, mert a szépségen belül Toussaint változatos is tudott lenni. A kicsit mediterrán, kicsit protestáns-polgári hangulatú városok és apró falvak gyönyörűek voltak, ahogy a palota is.
Jó kalandor módjára persze egy-egy random módon kiválasztott épületbe csak úgy besétáltam (van, ahol így váratlan küldetést is találtam!), meg persze a felfedezetlen területek is mindig vonzottak. Tudom, hogy butaság csak úgy belevetnem magam ismeretlen szituációkba (bele is haltam párszor, hehe, de neeem, nekem nem kell foglalkoznom a piros koponyás figyelmeztetéssel, neeeeem), de türelmetlen voltam, a pengéim meg szörnyvérre éheztek.
A könyv elolvasása után, mint a korábbi posztban említettem, azért figyelmesebb voltam a kaszabolással, a "kanalas szörnyet" egyértelmű volt, hogy meg kell mentenem, a másik hasonló küldetéskor viszont elkövettem azt a "bűnt", hogy nem hittem az antipatikus és beképzelt varázslónőnek (mert egy hibáiból tanulni nem tudó bénaság vagyok), így azt a küldetést bebuktam - vagyis megoldottam, de szerintem lehetett volna pozitívabb kicsengése is. A banditás küldetéseket nagyon élveztem, az egyik esetben pont egy kalandozás közbe esett utamba egy tábor, és hátulról mente be, eloltottam a jelzőtüzet és úgymond mellékesen megöltem a boss-t... aztán esett le, hogy "nem így kellett volna". :D
Viszont a főküldetésre büszke vagyok, szerintem a legjobb forgatókönyvet sikerült végigvinnem. A poszt megírása után persze belevetem magam a youtube-ba, és megnézem a többi végigjátszást is (meg az elrontott mellékküldetést is).
Geralt még mindig iszonyat jó pasi. Tudom, hogy szánalmas, hogy a páncélok kiválasztásánál befolyásol az, hogy hogyan áll neki, de egy ilyen szép testet elrejteni egy pocakos páncélba bűn. A Blood and Wine amúgy ezen a téren jobban teljesít: mintha jobb (értsd ebben az esetben: csinosabb) páncélokat készítettek volna. Igen, csúnya szexista néni vagyok, de ha annyi meztelen és/vagy megdugható nő rohangál Toussaint-szerte, akkor ennyi örömöm legyen már nekem is. És atya ég, amikor a legvégén "belenézett a kamerába" egy félmosollyal az arcán, wáááááááá!
A kedvenc karakterem Geralt mellett terrrrmészetesen Regis volt, nagyon bírom az ilyen lojális, a földön két lábon álló, bár kissé borongós lelkületű embereket. Mármint vámpírokat. :) És a"kémia" (barátság) is jól működött kettejük között, Regis komolysága számomra vonzóbb, mint Zoltán túláradó, barbár szívélyessége vagy Dandelion bugyuta harsánysága.
De Dettlaff is nagyon bejött, a borongós lelkület ugye itt is beköszön, kissé agresszívabb verzióban, de hát én se lennék boldog, ha SPOILER kiderülne, hogy a nő, akit szeretek, csak kihasznált és átveréssel rákényszerít, hogy embereket öljek.
A női karakterek kicsit nekem most gyengusok voltak, Anna Henrietta sokszor idegesített, bár voltak jó pillanatai is, mikor együtt nyomoztunk. Syanna meg érzésem szerint túl kevés játékidőt kapott. De legalább normális ruhát kapott, nem olyan elbénázottat, mint anno Ciri(pp)é.
Gwentelni még mindig nem tanultam meg, mert lusta disznó vagyok.
A szinkronhangokat és a zenét szintén rajongásig szerettem, a Blood and Wine zenéjére írtam a disszertációm egy részét, ami azért érdekes, mert az alapjáték vagy a Hearts of Stone soundtrack-ja kifejezetten idegesített, nem tudtam rá írni, míg a B&W-ra igen. (Persze még ez sem tudta letaszítani a trónról a kedvenc írós-tanulós háttérzenémet, a Pillars of Eternity-t - ami azért vicces, mert a játékot nem ismerem).
És ha már szóba jött a Hearts of Stone: a története egyértelműen jobb, a főgonosza is sokkal-sokkal erősebb, hitelesebb, de a hangulata a B&W-nak annyira új, "festői" és magáűval ragadó volt, hogy számomra megnyerte a két kiegészítő közötti (amúgy értelmetlen és nem létező) versenyt.
Kicsit azért bele vagyok pusztulva, hogy ezennel vége, és titokban reménykedem, hogy háááátha nem.
Addig marad a reménykedés, az újrajátszás, na meg a könyvek, és a megértése annak, hogy mi a francot eszik annyira Geralt Jenneferen.
Addig marad a reménykedés, az újrajátszás, na meg a könyvek, és a megértése annak, hogy mi a francot eszik annyira Geralt Jenneferen.
Mások írták:
Ajánló youtobe-on
