A könyvtár polcán láttam meg, felismertem a borítón a szereplőket. Mivel a filmet már láttam Zebulonnal és egy baráti párral, és tetszett, gondoltam, miért ne olvasnám el.
(Alapvetően "mozi előtt olvasás" párti vagyok, szeretem először a magam módján elképzelni a szereplőket, helyzeteket, aztán majd ezt úgyis felülírja a film - nem tudom felidézni, hogyan képzeltem el Harry Pottert vagy Zsákos Bilbót - de az alapvető saját olvasmányélmény jobban megmarad. Egyébként van olyan, amikor az előzetes vizuális élmény sokat segít a cselekmény követésében, például a GoT-univerzum szereplő-hadseregében jó néha egy-egy színészhez kötni a karaktereket. Zárójel vége.)
Kis előítéleteim voltak a könyvvel (és a főszereplővel, Greggel) kapcsolatban, mert a film megnézése után, a moziból kifelé jövet a baráti pár egyik tagja összevetette a könyvet a filmmel, s az összevetés egyik pontja az volt, hogy a könyvben Greg még bunkóbb, mint a filmben.
Ééééés {dobpergés} nem értek egyet ezzel. Greg nem bunkóbb a könyvben, mint a filmváltozatban, mivel szerintem nem bunkó. Szerencsétlen, alacsony az EQ-ja, szociálisan esetlen, kissé önző. Igen, de mindig tisztában van azzal, ha nincs a helyzet magaslatán (mindig reflexív), és látja, hogy pl. Earl mennyivel érzékenyebben és intelligensebben reagál ugyanabban a szituációban.
Persze lehet, hogy azért is vagyok "elnéző" Greggel, mert önmagamat látom benne. Borzasztó béna vagyok barátkozásban is, főleg a "csajos" barátkozásban. Sosem tudom, hogy "kellemetlen" vagy szokatlan szituációkban hogyan kellene reagálni. Szóval én maximálisan megértem, hogy néha bizony bénázott.
Amit nem értek Greg viselkedésében ez a beolvadás mindenhová, meg az igyekezet a láthatatlanná válás felé - egy csomó energiát fordítani erre?! Én különösebb energiabefektetés nélkül is tudtam láthatatlan lenni a középsuliban, és még barátaim is voltak - persze nem az USA-ban voltam kamasz, de nálunk is voltak klikkek, meg cinkelések...
A könyv humoráról kell még szót ejtenem, nekem nagyon tetszett a stílusa, és szokatlan formákat is alkalmazott, bár néha már túl sok volt a forgatókönyv-szerű párbeszéd, de tény, hogy ötletes volt. Az önirónia és "önfikázás" néha szintén sok volt, de tény, hogy az egész könyvön átívelő poénforrás volt - például az, mikor a szerző többször kiszólt nekünk, olvasóknak, hogy minek olvassuk még ezt a szart. :)
Még valami: tuuuudom, hogy nem visz sehová összevetni a filmet a könyvvel, azonban mivel a könyv írója írta a forgatókönyvet, ezért mégis megjegyezném, hogy a filmben hangsúlyos és nagyon ütős "fordulat" (hogy milyen érzés egy ismerősünk halála után új dolgot megtudni róla) a könyvben súlytalan, s nagyon örülök, hogy a film ezzel több - ráadásul nagyon szép vizuális melléklettel tette mindezt. Kicsit így a mondanivalója is más volt a könyvnek és a filmnek.
